Kunz típusú pusztítók

A Kunz típusú rombolók olyan rombolók  , amelyek 1959 és 1993 között az Egyesült Államok haditengerészetének részét képezték . Az Egyesült Államokban a projekt vezető hajójának, a Farragutnak a nevével szokás emlegetni típusukat. A Kunz (DDG-40) volt a sorozat negyedik hajója, és az első, amely irányított rakétafegyvert (URO) hordozott. A sorozat első három hajóját később szintén URO-hajóvá alakították át.

A Kunz / Farragut típusú hajókra 1955 és 1957 között készültek hajógyári megrendelések. A sorozat egyes hajóinak teljes vízkiszorítása 5800 tonna, hossza 156 méter, szélessége 16 méter. A maximális sebesség 33 csomó volt (körülbelül 61 km/h ). Eredetileg irányított rombolórakétáknak minősítették , majd az amerikai hadihajók 1975-ös átminősítését követően hivatalosan is rakétavezérelt rombolórombolóknak nevezték őket .  Az átminősítés során a Kunz/Farragut osztályú hajók egyedüliként változtattak számon a jelöléseken kívül.  

Az ilyen típusú hajókat 1989 és 1994 között kivonták a flottából, majd leselejtezték.

Fegyverzet

Elektronikus fegyverek

A Kunz típusú hajók fejlett elektronikus fegyverekkel rendelkeztek. A légi célpontok nagy távolságból történő észlelésére az AN / SPS-37 kétkoordinátás légi érzékelő radart használták. Ez a nagyon erős radar egy rombolóhoz való forgó antennával akár 500 km távolságból is képes érzékelni egy légi célt.

Mivel ez a radar nem tudta meghatározni a célpont magasságát, három koordinátás AN / SPS-39 radarral, fázisos antennasorral követték és követték az észlelt célpontokat. Lehetővé tette a cél nyomon követését akár 450 km-es távolságban is, információt szolgáltatva a hajó vezérlőrendszerének.

A navigációhoz és a felszíni célok észleléséhez az AN / SPS-10 radart használták.

A romboló rakétafegyvereit két AN / SPG-55 radar segítségével irányították a célpontra. Ezeket az állomásokat a hajó hátsó felépítményének párkányaiba szerelték fel, és a Mark-74 FCS segítségével irányították. Mindkét radar működhetett "nyerges sugár" üzemmódban (a Terrier rakéták korai verzióihoz), és a célpontok "megvilágítása" üzemmódjában a fejek irányításához (a terrierek és az SM-1ER rakéták későbbi verzióihoz). Két radar jelenléte lehetővé tette egyidejűleg két célpont tüzelését.

A rombolók tüzérségi állványainak irányítását a Mark-68 tüzérségi tűzvezérlő rendszerbe integrált AN / SPG-53 radarállomás segítségével, optikai távolságmérővel párosítva végezték. A rendszer 127 mm-es 54-es kaliberű ágyúkból célzott tüzérségi tüzet szolgáltatott felszíni, földi és légi célpontok ellen.

Az elektronikus felderítéshez és az ellenintézkedésekhez a hajókat AN / WLR-1 elektronikus hadviselési készlettel látták el az orrárbocon. A komplexum egy antenna- és detektorrendszert tartalmazott, amelyek az ellenséges rádiósugárzás észlelésének és paramétereinek meghatározását végzik, valamint egy aktív zavaró rendszert, amely lehetővé teszi a zaj- és a célzási interferencia beállítását bizonyos paraméterekhez. A későbbi rendszerekkel ellentétben ez az elektronikus hadviselés komplexum nem automatizált, hanem kézi vezérlésű volt, ami jelentősen csökkentette hatékonyságát a változó frekvencián működő radarokkal szemben.

Légvédelmi rakétafegyverek

A hajó fő légvédelmi fegyverzete a Mark-10 Mod.0 típusú kétsugaras indítószerkezetből állt a RIM-2 "Terrier" közepes hatótávolságú légvédelmi rakétákhoz, amelyet a hajó hátsó végébe szereltek fel. A rakétákat a fedélzet alatt elhelyezett két vízszintes dobból táplálták. A szállítóeszköz felemelte a felső rakétát a dobból, és a hátsó felépítményben elhelyezett felfüggesztett hidraulikus szállítórendszer sínjei mentén a rakétát az indítógerendába táplálta: a dob ezután megfordult, új rakétát mozgatva a felső helyzetbe.

A teljes lőszer 40 rakétából állt – minden dobon 20 rakéta. A lőszer tartalmazhat bármilyen módosítású rakétát, mind nukleáris, mind hagyományos robbanófejekkel. A komplexum újratöltési ideje hozzávetőlegesen 30 másodperc volt, azaz két sugár jelenlétét figyelembe véve percenként négy rakétát lehetett kilőni.

A légvédelmi komplexumot 5 és (módosítástól függően) 38-75 kilométeres távolságban lévő légi célpontok (beleértve a szuperszonikus cirkálórakétákat is) megsemmisítésére lehetne használni. A komplexum emellett a rádióhorizonton belüli felszíni hajókra is csapást mérhet. Később, a RIM-2 Terrier rakéták RIM-67 SM-1ER-re cserélésével a komplexum képességei még tovább növekedtek.

Tengeralattjáró-ellenes fegyverek

A tengeralattjárók elleni fegyverek RUR-5 ASROC PLUR-ból álltak. A nyolc konténeres hordozórakétát az AU orr mögé emelték fel, és tengeralattjárókat 5-20 km távolságra szántak. A célkijelölést a gerinc alá szerelt AN / SQS-23 szonárállomás biztosította, amely akár 36 km-es távolságból is képes észlelni a tengeralattjárókat (aktív üzemmódban).

Az észlelt tengeralattjárót hagyományos rakéta torpedókkal és mély nukleáris töltetekkel egyaránt megtámadhatják. A komplexum lőszere 8 töltetre korlátozódott a cellákban, a tengeren nem volt újratöltés, ami némileg korlátozta a lehetőségeket.

A hajó önvédelmére és a tengeralattjárók kis hatótávolságú vagy közvetlenül a hajó alatti megsemmisítésére a sorozat összes egységét szabványos beépített 324 mm-es torpedócsövekkel szerelték fel, amelyek akusztikus torpedókat lőttek ki.

A rombolókon nem voltak repülőgép-fegyverek: a Kunz típusú hajók nem szállítottak hangárt, de még csak fedélzetet sem, és nem tudtak repülőgépet üzemeltetni. Ez részben annak volt köszönhető, hogy az ilyen típusú hajókat elsősorban nagysebességű repülőgép-hordozó kísérőhajónak, vagy romboló- és fregatt-alakulatok vezetőjének tekintették. Fő feladatuk az alakulat légvédelme és a szoros tengeralattjáró elleni védelem volt: feltételezték, hogy a tengeralattjáró-elhárító járőrözés feladatait védett hajókról szállító repülőgépekkel oldották meg.

Tüzérségi fegyverzet

A hajók tüzérségi fegyverzete egyetlen univerzális, 127 mm-es Mark 42-es lövegből állt, amelyet a hajó orrára szereltek. A fegyverrel akár 23 km-es távolságból is lehetett tüzelni levegőben, valamint felszíni és part menti célpontokra. A tűzsebességet eredetileg percenként 40 lövésre becsülték, de a mechanizmusok nagy terhelése miatt később percenként 28 lövésre korlátozták. A lőszer 549 lövedékből állt, köztük erősen robbanó szilánkos, félpáncéltörő és világító lövedékek.

Általában véve ezeknek a hajóknak a tüzérségi fegyverzete valamivel gyengébb volt, mint a legtöbb amerikai rombolóé, amit azonban kompenzált a Terrier légvédelmi rendszer jelenléte a szokásos tatár helyett. 25 km-es távolságig a Terrier rakéták nagyon hatékony fegyverként használhatók enyhén páncélozott hajók ellen: egy 300 kilogrammos rakéta 100 kilogrammos robbanófejjel, amely szuperszonikus sebességgel éri a fedélzetet, súlyos károkat okozhat egy fregatton vagy rombolón, és a nukleáris robbanófej használatának lehetősége egyetlen találattal lehetővé tette, hogy még az erősen páncélozott hajókat is megsemmisítse.

A pusztítók listája a

Projekt értékelés

A Kunz osztály rombolóvezérei voltak az Egyesült Államok haditengerészetének első speciális konstrukciójú, sorozatgyártású rakétaszállító hajói. Fő feladatuk a repülőgép-hordozó alakulatok és felszíni hajók csapásmérő csoportjainak kísérése, irányított légvédelmi rakétákkal történő légitámadások elleni védelme volt.

Általánosságban elmondható, hogy ezek a hajók nagyon sikeresek voltak a maguk résében: légvédelmi fegyvereik nagyon erősek és nagy hatótávolságúak voltak a rombolók korlátozott elmozdulásához, és a fejlett elektronikus fegyverek lehetővé tették a légitámadás elleni védekezés feladatainak hatékony megoldását. Az ASROC PLUR jelenléte lehetővé tette azt is, hogy a romboló elvégezze az alakulat víz alatti támadásokkal szembeni szoros védelmének feladatait.

A RIM-2 "Terrier" légvédelmi rendszer azonban túlságosan nehéz volt a korlátozott vízkiszorítású hajók számára, túl sok helyet foglalt el, és meglehetősen lassan rakódott újra. A rombolók korlátozott stabilitása és az erőművek alacsony teljesítménye nem tette lehetővé számukra, hogy rakétafegyvereiket olyan hatékonyan használják, mint a speciális rakétacirkálók. Nagy hátránya volt a fedélzeti helikopter hiánya is. Mindez oda vezetett, hogy a kompaktabb RIM-24 "Tartar" légvédelmi rendszer megjelenésével az összes későbbi amerikai rombolósorozatot felszerelték vele.

Linkek

• (eng.) Farragut osztályú fregattok a Destroyer History Foundation -nél Archiválva : 2009. február 19. a Wayback Machine -nél