Moszkva - a harmadik Róma

Moszkva a harmadik Róma („Harmadik Róma”) egy teológiai, történetírói és politikai koncepció, amely azt állítja, hogy Moszkva a Római Birodalom és Bizánc utódja .

Célja annak bizonyítása, hogy az ortodox világ politikai és vallási központja Oroszországba került . A főbb rendelkezéseket Philotheus , a pszkov Spaso-Eleazarovsky kolostor szerzetese (1523 körül - legkésőbb 1524) üzenetében fogalmazza meg . Számos kutató úgy véli, hogy a koncepció Zosima moszkvai és egész oroszországi metropolita "Paschalia nyilatkozatához" (1492) nyúlik vissza , amely azonban nem lépte túl Moszkva Konstantinápolyhoz viszonyított folytonosságának gondolatát [2 ] .

A koncepció szerint az orosz állam és fővárosa a Jézus Krisztus eljövetele óta létező „elpusztíthatatlan” római királyság utolsó („a negyedik nem lehet”) földi megtestesülése . Ez a spirituális keresztény „királyság” nincs térben és időben lokalizálva. Egyik megtestesüléséből a másikba kerül a „birodalom átruházásának” („ translatio imperii ”) elméletének megfelelően, amely különösen Dániel próféta könyvéig nyúlik vissza [2] . A Philotheus fogalmának eszkatologikus jelentése („a negyedik nem lehet”) az idő közelgő lejártát feltételezte .

A fogalom története

Az elmélet szemantikai alapjául szolgált az Oroszország szerepéről és jelentőségéről szóló elképzeléseknek, amelyek a moszkvai fejedelemség felemelkedésének időszakában alakultak ki . A moszkvai nagyhercegek (akik III . Ivántól kezdve birtokolták a királyi címet) a római és bizánci császárok utódaira támaszkodtak .

A történettudományban a leghitelesebb és legnépszerűbb az az elmélet, amelyet először 1869-ben Vlagyimir Ikonnyikov doktori disszertációjában [3] támasztott alá . Eszerint a „Moszkva – a harmadik Róma” fogalma először két, 1523 végi – 1524 eleji üzenetében fogalmazódott meg explicit formában, a pszkovi Eleazarov kolostor véne , Philotheus [4] (a az első, Mihail Misyur-Munekhin diakónusnak címzett, a kronológia és az asztrológia problémáival foglalkozik; a második, Vaszilij III Ivanovics moszkvai nagyherceghez szól , a kereszt jelének helyes végrehajtása és az asztrológia problémája. szodómia terjedése ):

Philotheus vén a moszkvai herceget Nagy Konstantin császárral egyenrangúvá állította , és így szólította a herceg utolsó ősét: „Ne szegje meg a parancsolatokat, cár, még akkor sem, ha leadja nagy őseit - a nagy Konstantint és az áldott szentet, Vlagyimirt. , és a nagy Isten által kiválasztott Jaroszláv és más áldott szentek, gyökerük és előtted" [5] .

A harmadik Róma gondolatának tényleges megfogalmazását Philotheus apát Vaszilij Ivanovics nagyherceghez írt két levele tartalmazza :

Igen, a heshi , a hp és a bg҃lyubche, ꙗ҆ ꙗ҆ ꙗ҆ ꙗ҆ ꙗ҆ ꙗ҆ ѧ̑ Хⷭ҇ ̑nsk ̑nsk ♥ a romák is, a romák szerint az két ᲂу҆́bo rȋma padosha, a harmadik pedig áll, a negyedik ꙋ ne legyen. <…> Да вѣ́сть твоѧ̀ держа́ва, бл҃гочести́вый цр҃ю̀, ꙗ҆́ко всѧ̑ црⷭ҇тва правосла́вныѧ хрⷭ҇тїа́нскїѧ вѣ́ры снидо́шасѧ въ твое́ є҆ди́но црⷭ҇тво: є҆ди́нъ бо ты̀ всѣ́й поднб҃е́сной хрїстїа́нѡмъ цр҃ь <…> ꙗ҆́коже вы́ше писа́хъ тѝ и҆ ны́нѣ гл҃ю: блюдѝ и҆ внемлѝ, бл҃гочести́вый цр҃ю̀, ꙗ҆́ко всѧ̑ xrⷭ҇tїа̑nskáѧ a snidoshasѧ királyságáról a є҆dinoban, ꙗ҆́ko twò rȋma padosha, és a harmadik áll, a negyedik ꙋ ne legyen. Ѹ҆zhѐ a chrⷭ҇tїanskoe tsrⷭ҇tvo and҆нѣ̑мъ nem ѡ҆staʹnetsѧ szerint a nagy ꙋ bg҃oslovꙋ » [5] [6] [7] .

Philotheus a teológus János bibliai Jelenések képét használta , amely a napba öltözött asszony sárkány elől való elmenekülését mutatja be, mint az egyik indoklást a római és bizánci birodalomból az orosz örökösödési állapotba való átmenethez [1]. . Utalva ennek a képnek a keresztény egyházként való hagyományos értelmezésére [8] , Filofei ezt írta:

És futnak a csomagok a harmadik Rómába, ami az új Nagy-Oroszországban van, ez egy sivatag, a szent hit után az apostolok [ne] prédikáljanak bennük a bátorság, sőt az istenség, hanem végül is Isten kegyelme, A Megváltó megvilágosodott rajtuk, és ismeri az igaz Istent. És most az Apostoli Egyház egyetlen szent gyülekezete, jobban, mint a nap, az egész mennyben ragyog, és csak egy ortodox nagy orosz cár van az egész mennyben, mintha Noé szabadult volna meg az árvíztől a bárkában, uralkodva és Krisztus Egyházának táplálása és az ortodox hit megerősítése [9] [10]

Ennek az apokaliptikus képnek ez az értelmezése Philotheus saját értelmezése, üzeneteiben nyomon követhető a feltárásáról szóló munka [11] .

Ezzel együtt más nézetek is léteznek a keletkezés idejével és a „Moszkva a harmadik Róma” gondolat szerzőségével kapcsolatban.

Különösen azt a véleményt, hogy a valóságban először Zosima moszkvai metropolita terjesztette elő valamivel korábban a koncepciót „ Paschalia Exposition” (1492) című művének előszavában, Filofei csak „alátámasztotta” azt a majd uralkodó világnézet és a társadalom szellemi szükségletei.

Andrej Karavaskin orosz történész szerint a „Moszkva a harmadik Róma” elmélet eszkatologikus elvárások eredménye, és elsősorban nem politikai, hanem vallási jellegű volt. P. Nitsche német kutató szerint Philotheus gondolatmenete a „Két Róma elesett, a harmadik megáll, és a negyedik nem lesz” képletben a következő: az első két Rómát megbüntették az ortodoxia elárulásáért, miután amely Moszkva vette át a helyét. Ha Moszkva is bűnbe esik, a negyedik Róma nem fogja követni, egyszerűen azért, mert a világon egyetlen ortodox állam sem létezik. Ez a világ végét jelentené [12] . Ugyanezt a véleményt osztotta Peter Smirnov is , rámutatva, hogy ezek az elképzelések befolyásolták az Antikrisztusról alkotott elképzelések kialakulását az óhitűeknél [13] .

A „Moszkva a harmadik Róma” politikai elméletet a XV. század végi – XVI. század eleji legenda is alátámasztja, amely a Monomakh sapkájának , barmának és egyéb tárgyaknak (például egy elefántcsontdoboznak) bizánci eredetéről szól. a római császárok), Konstantin Monomakh császár küldött Vlagyimir II. Monomakh kijevi nagyhercegnek , és számos más szöveg. Ezekről az "ajándékokról" szó sincs a kijevi szövegekben.

A jövőben a „Harmadik Róma” kifejezés megjelenik „ A fehér Klobuk meséjében ” (ahol Novgorodra utal), a „ Kazanyi történelemben ”, a Moszkvai Patriarchátus 1589 -es kikiáltásáról szóló nyilatkozatban (ahol a „Harmadik Róma” " nem Moszkvának, hanem "orosz királyságnak" hívják; Donald Osztrovszkij szerint ez a beillesztés a novgorodi hierarchák kezdeményezésére történt), az 1594-es zsoltár felirata , amely Dmitrij Godunovhoz tartozott , "Mese Moszkva kezdetéről" (XVII. század) és az óhitűek orosz császárokhoz intézett kérvényei (XVIII. század) [14] .

Moszkva, mint harmadik Róma gondolata a 16. századi orosz nép körében a páneurópai történelem jelenségeivel kapcsolatos politikai és vallási nézetek alapján alakult ki.

Nyikolaj Uljanov történész megjegyezte, hogy Moszkvának mint harmadik Rómának a politikai elképzelése a valóságban II. Sándor uralkodásának társadalmi-politikai diskurzusához nyúlik vissza , vagyis kapcsolódik a „ keleti kérdéshez ” és az orosz nyelv fejlődéséhez. imperializmus a modern időkben [15] . A Moszkvai Teológiai Akadémia professzora , A. D. Belyaev az „Istentelenségről és az Antikrisztusról” című kétkötetes könyvében (1898) megjegyezte, hogy akkoriban ez a kifejezés még nem volt elterjedt: „A régi időkben más oroszok Moszkvát és Oroszországot a harmadik Rómának nevezték. ; de ez a név nem vert gyökeret. Jelenleg egyik tudós sem használja ezt a nevet, és az emberek egyáltalán nem is ismerik. Valóban, mi a közös az ortodox Oroszországban Rómával? [16] .

A fogalom tartalma

Ennek az elképzelésnek a fejlődése a következőképpen ábrázolható. Az ókori Róma nagysága, hatalmas növekedése és hatalmas kiterjedése, amelybe az akkori világ szinte minden országa és népe beletartozott, a kultúra magas foka és a romanizáció sikere a kortársak meggyõzõdését a a teremtett rend tökéletessége és sérthetetlensége ( Róma  az örök város, urbs aeterna ). A kereszténység , miután átvette az egyetlen örök birodalom gondolatát a pogány Rómából, továbbfejlesztette: a politikai feladatok mellett az új keresztény birodalom, mint a mennyek királyságának tükre a földön, vallási feladatokat tűzött ki maga elé; egy szuverén helyett kettő jelent meg - világi és spirituális. Az egyiket és a másikat szervesen elválaszthatatlan kötelékek kötik össze; nem zárják ki, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást, mivel egy oszthatatlan egész két fele. Így a Szent Római Birodalom megújult formájában a középkorban újjáéledt az ókori világ gondolata; a pogány orbis terrarum tota christianitas lett . Abban a kérdésben, hogy kié a világi és szellemi hatalom hordozójának joga, nézeteltérés alakult ki: Nyugat-Európában a római (német) császárt és pápát ismerték el ilyennek; a görög keleten - a bizánci császár és pátriárka (pontosabban: a klerikusok katedrálisa). A nyugati és a keleti birodalom neve csak a valós tények megjelölése, de nem ideológiai, mert mindkét birodalom csak önmagát tekintette egynek, egyetemesnek, kizárva a másik létezésének lehetőségét. Innen ered a politikai és egyházi szakadás, az ortodox kelet szembenállása a latin nyugattal. A bizánci császárok lázadót, merész bitorlót láttak Nagy Károlyban; sem az Ottonok , sem a Hohenstaufenek nem ismerték el a császári koronához való jogot; a német-római világ ugyanabban az érmében fizette ki őket; ezzel párhuzamosan az egyházak képviselői átkokat küldtek egymásnak. Mindkét fél őszintén meg volt győződve saját igazságosságáról, és ebben az értelemben saját köréhez tartozó embereket művelt. Így a katolikus népek elfogadták azt az elképzelést, hogy a Szent Római Birodalom a pápával és a császárral az élen az igazi földi királyság valódi törvényes képviselője; Az ortodox népek ezzel szemben a bizánci császárban látták legfőbb fejüket, a konstantinápolyi pátriárkában pedig másokkal együtt az egyetemes egyház igazi képviselőjét.

Második Róma

Oroszország is ezen utóbbi nézetek szöge alá került . A 15. századig a konstantinápolyi (ökumenikus) pátriárka engedelmes lányának tartotta magát , a bizánci császárban pedig a közigazság legfőbb őrzőjét látta. Konstantinápoly az oroszok szemében olyan lett, mint egy második Róma. A 15. század második fele óta jelentős változás ment végbe az orosz társadalom nézeteiben. A firenzei unió (1439) a gyökerekig megrendítette a görög egyház tekintélyét; eltűnt Bizánc varázsa, mint az ortodoxia végrendeleteinek őrzője, és ezzel együtt a politikai felsőbbséghez való jog is.

Harmadik Róma

Ilyen új hajó, az új Harmadik Róma , Moszkva . Felszabadulás a mongol iga alól , Oroszország egyesítése, III. Iván nagyherceg házassága Sophia Palaiologosszal , az utolsó bizánci császár unokahúgával (és örökösnőjével) ; keleti sikerek ( Kazanyi és Asztrahán kánságainak meghódítása ) - mindez igazolta a kortársak szemében, hogy Moszkvának joga van egy ilyen szerephez. Ennek alapján a moszkvai uralkodók megkoronázásának szokása, a királyi cím és a bizánci címer felvétele, a patriarchátus felállítása, három legenda megjelenése:

Az első két Róma elpusztult, a harmadik nem fog elpusztulni, a negyedik pedig nem fog megtörténni. Ez a gondolat irodalmi kifejezést kapott a Pszkov Eleazarov-kolostor vénében , Philotheusban , a vezetett levelekben. Vaszilij herceg , Misyur Munekhin jegyző és Rettegett Iván . Az új pozíció új kötelezettségeket hozott. Az autokrata-cári, autokefál-ortodox Rusznak meg kell őriznie a helyes hitét és harcolnia kell ellenségei ellen. Egy időben maga a latin nyugat is támogatta ebben az irányban: a római pápák megpróbálták a moszkvai uralkodókat a törökök ellen emelni, azt az eszmét terjesztve, hogy az orosz cárok Bizánc törvényes örökösei; Velence ugyanebben a szellemben járt el . A Harmadik Róma elmélete a 17. század végéig, vagyis a Törökországgal vívott háborúk előtt nem hagyta el az elvont kérdések körét, de még később sem kapta meg konkrét politikai program jellegét, bár némi visszatükröződése igen. hallani: gyengébb - a kormány nyilatkozataiban Oroszország felszabadító háborúi során a Balkán-félszigeten Törökországgal , erősebb - a szlavofilek nézeteiben . A modern időkben Moszkva, a Harmadik Róma ideológiáját John (Snychev) védte „A szellem autokráciája” (1995) című művében.

Jegyzetek

  1. ↑ 1 2 Stremoukhov, 2002 , p. 438-439.
  2. ↑ 1 2 BDT, 2012 , p. 234-235.
  3. ↑ Ikonnikov V. S. Kutatási tapasztalat Bizánc kulturális jelentőségéről az orosz történelemben. - K., 1869.
  4. ↑ Először megjelent: Ortodox beszélgetőtárs. - Kazany, 1861, máj. - 84-96. o. (üzenet Misyur-Munekhinnek és előszó); 1863, március. - S. 337-348 (üzenet a fejedelemhez és előszó).
  5. ↑ 1 2 „Üzenet a gonosz napokról és órákról” és „Üzenet Vaszilij nagyhercegnek, benne a kereszt jelének javításáról és a szodomai paráznaságról” Archiválva : 2013. június 16.
  6. ↑ Philotheus, az Elizarovskaya Ermitázs hegumenje üzenete Vaszilij Ivanovics egész Oroszország nagy uralkodójának // BAN, coll. F. Pligina, No. 57, 21.5.15, kezek. 17. század A. 121 kb.
  7. ↑ Ez a teológus János kinyilatkoztatására vonatkozik ( Jel.  17:10 )
  8. ↑ Stremoukhov, 2002 , p. 439.
  9. ↑ Idézett. szerző : Stremoukhov, 2002 , p. 439
  10. ↑ Fordítás: És ismét a harmadik Rómába menekült - az új Nagy Oroszországba, sivatag, mert nem volt szent hite, és az isteni apostolok nem prédikáltak benne, de végül is Isten üdvösségének kegyelme megvilágosodott benne, és ismerte az igaz Istent. És most egy katolikus apostoli egyház, keleti, fényesebben ragyog, mint a nap minden égen, és egy ortodox nagy orosz cár az egész mennyben, mint Noé a bárkában, megmentve az özönvíztől, uralja és táplálja Krisztus Egyházát, és megerősíti az ortodox hit.
  11. ↑ Schaeder H. H. Moskau das Dritte Rom. - Hamburg, 1929. - S. 8.
  12. ↑ Nitsche P. Moszkva – a harmadik Róma? // Ellentmondásos kérdések otech. század XI-XVIII. századának története. Az első olvasmányok jelentéseinek és üzeneteinek absztraktjai, dedikált. A. A. Zimin emlékére. - M., 1990. - S. 205.
  13. ↑ Smirnov P. Antikrisztus a szakadás tana szerint // Orthodox Theological Encyclopedia . - Petrograd, 1900. - T. I. A - Archelaus. - Stb. 835-847.
  14. ↑ Ostrowski D. "Moszkva, a Harmadik Róma" mint történelmi szellem // Bizánc: Hit és hatalom (1261-1557). Perspektívák a késő bizánci művészetről és kultúráról. Szerk. Írta: Sarah T. Brooks. (The Metropolitan Museum of Art szimpózium.) Archiválva : 2019. december 20., a Wayback Machine  - New Haven: Yale University Press , 2006. - 170-179.
  15. ↑ Uljanov N. I. Philotheus-komplexum // A történelem kérdései . - 1994. - 4. sz. - S. 152-162; először: New Magazine (New York). - 1956. - évi XLV.
  16. ↑ Beljajev A. Az istentelenségről és az Antikrisztusról. Szergijev Poszad. 1898. - T. 2. - S. 507-508.

Irodalom

  Ugrás a Wikidata elemre  Szótárak és enciklopédiák