A fejlődés szociális helyzete a gyermek és a külvilág kapcsolatrendszere, életkoronként sajátos [1] .
A koncepciót Lev Szemenovics Vigotszkij szovjet pszichológus , a pszichológia kultúrtörténeti megközelítésének megalapítója vezette be, és a környezetnek a gyermek fejlődésében betöltött szerepének új megértéséhez kapcsolódik. A fejlődés társadalmi helyzete meghatározza a gyermek életmódját, és a tudat és a személyiség fejlődésének pszichológiai neoplazmáival együtt a pszichológiai életkor strukturális összetevője . Az életkori válságok időszakában a fejlődés társadalmi helyzete átstrukturálódik, és ezáltal új irányt szab a gyermek fejlődésének [1] . A fejlődés szociális helyzetének sajátossága a feladatok tartalmában, ellentmondásokban rejlik, amelyeket a gyermeknek fel kell oldania a krízis időszak leküzdése és a további fejlődés érdekében [2] .
Az adott életkorban a fejlődés társadalmi helyzete a kiindulópontja mindazon dinamikus változásoknak, amelyek egy adott időszakban a fejlődésben végbemennek. Teljesen és teljesen meghatározza azokat a formákat és az utat, amelyen a gyermek személyiségének újabb és újabb tulajdonságait sajátítja el, a környezetből merítve, mint fejlődésének fő forrásából, abból az útból, amelyen a társas egyénivé válik.L.S. Vigotszkij [1]
L. S. Vygotsky szerint a csecsemő első pillantásra teljesen vagy csaknem antiszociális biológiai lénynek tűnik, amely mentes a jellegzetes személyiségjegyektől, mivel nem birtokolja az emberi kommunikáció fő eszközét - a beszédet , és élettevékenysége a kielégítést célozza. a legegyszerűbb létszükségletek [1] . A csecsemőkor alapos tanulmányozása azonban rávilágít arra, hogy a gyermek életét egy teljesen sajátos és mélyen egyedi társadalmi fejlődési helyzet határozza meg. A csecsemő fejlődésének szociális helyzetét meghatározza egyrészt a csecsemő teljes biológiai tehetetlensége, az, hogy a csecsemő egyetlen létszükségletét sem képes önállóan kielégíteni, léte teljesen a felnőttektől függ [1] . A csecsemő fejlődésének szociális helyzetére jellemző másik jellemző, hogy a társas kommunikáció fő eszköze (beszéd) továbbra is hiányzik, a társas interakció lehetőségei a maximális kommunikációs igények ellenére minimálisak. A csecsemő fejlődésének szociális helyzete a komfort szociális helyzete, a gyermek és a felnőtt elválaszthatatlan egysége, amelyet a „gyermek-felnőtt” interakció határoz meg [1] [2] . A csecsemő élete első hónapjait közvetlen biológiai és pszichológiai fúzióban tölti egy jelentős felnőttel, ami meghatározza tapasztalatait, önmaga és az őt körülvevő világ észlelését [2] . A kommunikáció részleges vagy teljes hiánya ebben a korban negatív hatással van a későbbi mentális fejlődésre. Az anyával való biológiai és pszichológiai összeolvadás a csecsemő fejlődésének szociális helyzetének jellemző jellemzője, és egészen a csecsemőkor végéig tart, amikor a gyermek nem szerzi meg az elemi autonómiát, függetlenséget és függetlenséget az elemi cselekvések végrehajtásában, beleértve a tanulást is. járni [1] .
Az első életév végén a gyermek és a felnőtt összeolvadásának helyzete szétesik. Két összekapcsolt pólus jelenik meg - egy gyermek és egy felnőtt. A gyermek fejlődésének új helyzetét a gyermek és a felnőtt közös tevékenysége határozza meg, és az ellentmondás jellemzi a gyermek önállóságra, önállóságra és a felnőtttől függetlenségre való vágya, valamint az ilyen létezésre való objektív képtelenség közötti ellentmondás [2]. . Korai életkorban a felnőttekkel való kommunikáció megszűnik vezető tevékenységnek lenni , célja a társadalmilag fejlett tárgyhasználati módok elsajátítása. A felnőtt a tárgyakkal való gyakorlati interakció megvalósításának feltétele. A beszéd fejlesztése, mint a korai életkor fő daganata, a gyermek és a felnőtt közötti érdemi együttműködés eszköze. A korai fejlődés társadalmi helyzetét a "gyermek-tárgy-felnőtt" séma jellemzi [1] [2] .
Az óvodáskor kezdetére a felnőttekkel való közös tevékenység helyzete felbomlik. A gyermek és a felnőtt közötti kommunikáció új formákat és tartalmat nyer. A központi daganat az „én-rendszer”, valamint a beszédfejlődés hozzájárul a felnőttek szélesebb körével való kapcsolatteremtéshez [2] . A kommunikáció szituáción kívülivé válik. A gyermek óvodáskori fejlődésének szociális helyzetének ellentmondása abban rejlik, hogy a gyermek valós képességei és a felnőtté válás iránti törekvései között nincs eltérés. A szerepjáték, mint az óvodás kor vezető tevékenysége megteremti ennek az ellentmondásnak a feloldásának feltételeit [2] . A felnőtt ideális formában, közvetetten van jelen a szerepjátékban. A szerepjátékban a gyermek megtanulja a társadalmi normákat és kialakít egy viselkedési mechanizmust [2] . A kortársakkal való kommunikáció fontos szerepet játszik ebben a korban [2] .
A fiatalabb tanuló fejlődésének szociális helyzetét az iskoláztatás sajátosságai, a tanárral és az osztálytársakkal való kapcsolatok határozzák meg [3] . Az oktatási tevékenység a fiatalabb diák vezető tevékenységévé válik [2] . Az iskolai kapcsolattartás hivatalos stílusa, az osztályozási rendszer és a napi rutin befolyásolja a gyermek mentális fejlődését, önbecsülésének, önfegyelmének, önkontrollának kialakulását [3] . A kisiskolások fejlődésének társadalmi helyzetét olyan új formációk megjelenése jellemzi, mint a viselkedés önkényessége, belső cselekvési és reflexiós terv, önbeszámoló a cselekvés módszereiben és eredményeiben [2] [3] .
A tanulási együttműködés felfogható a tanulók közös tanulási tevékenységeként. A tanuló fejlődésének fő mozgatórugója a „szociális fejlődési helyzet”, vagyis az adott szellemi életkorra jellemző kapcsolatrendszer a többi tanulóval, felnőttel, ezért magát a nevelési-oktatási folyamatot kollektív tevékenységgé kell alakítani. .
A modern pedagógia az általános iskolai oktatás humanizálásának problémájával néz szembe, vagyis a tanárok és a tanulók oktatási folyamatban betöltött szerepének alapvető újragondolásával. Az iskolai oktatási folyamat valódi humanizálása mély behatolást jelent a gyermek felnőttekkel és társaival való társadalmi kapcsolataiba.
Az iskolában töltött első napoktól kezdve a tanulók részt vesznek a tanárral és társaikkal való interperszonális interakció folyamatában. Az egész általános iskolás korban az interakciónak bizonyos dinamikája és fejlődési mintái vannak. Az iskolai alkalmazkodás időszakában a gyerekek tanáron keresztül kommunikálnak egymással.
Az együttműködés pedagógiájának fő gondolatai közé tartozik a kényszer nélküli tanulás, a proaktivitás, a választás szabadsága, a tanárok és a tanulók közös tevékenysége, a tanulás a proximális fejlődés zónájában, a tanuló kreatív képességeinek és önbecsülésének fejlesztése. A kooperációs pedagógia oktatási folyamatában a tanárokat és a tanulókat egyenrangú partnerként tekintjük. Ugyanakkor a tanárok tapasztalt tanácsadóként és mentorként tevékenykednek, a hallgatók pedig elegendő önállóságot szereznek a szükséges ismeretek, készségek és tapasztalatok megszerzéséhez, valamint saját élethelyzetük kialakításához.
Az iskolások tanulási képességének kialakítása érdekében a tanárnak segítenie kell őket az interakcióban, biztosítania kell a feltételeket a gyermek kezdeményezésének megjelenéséhez - meg kell szerveznie az oktatási együttműködést.
Az általános iskolai tanítás modern elméletében és módszertanában kialakult a tanulás szisztematikus-aktivitási megközelítése, amelynek főbb rendelkezései a tanuló személyiségének, mint az oktatási tevékenység aktív alanyának fejlesztésére való összpontosítás, átfogó felkészítés az egész életen át tartó folyamatos nevelési, önfejlesztési és önfejlesztési folyamatra. E cél elérésének legfontosabb eszköze az oktatási együttműködés megszervezése az osztályteremben, amely a tanulók különféle típusú, nevelési problémák megoldását célzó közös munkáját jelenti.
A serdülőkori fejlődés szociális helyzete belső okok miatt nagyobb mértékben tér el a gyermekkori fejlődés szociális helyzeteitől [3] . A társadalmi helyzet külső körülményei a legtöbb esetben változatlanok: a tinédzser családban él, iskolába jár, társaival kommunikál. A társadalmi helyzet belső szerkezete átalakul, változások mennek végbe a serdülő értékorientációiban, attitűdjeiben, eltérően helyeződnek el a hangsúlyok [3] . A kortársakkal való kommunikáció az élet önálló szférájaként emelkedik ki, fontosabbá válik, mint a felnőttekkel - tanárokkal és szülőkkel való kommunikáció [2] [3] . A felnőttekkel való kapcsolatok ambivalensek. A tinédzser függetlenségre és függetlenségre törekszik, ragaszkodik a felnőttekkel való jogegyenlőséghez, ugyanakkor nem tudja önállóan ellátni létét, anyagi és személyes támogatásra van szüksége szüleitől [3] .