Milankovitch ciklusok

A Milankovic-ciklusok (amit Milutin Milankovic szerb asztrofizikusról neveztek el ) a Földet érő napfény és napsugárzás mennyiségének ingadozása, a Föld tengelyének és pályájának helyzetétől függően. A Milankovitch-ciklusok nagymértékben magyarázzák a Földön rendkívül hosszú időintervallumok (tíz-százezer év) alatt végbemenő természetes éghajlatváltozásokat , és fontos szerepet játszanak a klimatológiában és a paleoklimatológiában . Ugyanakkor a Milankovitch-ciklusok semmilyen módon nem kapcsolódnak egymáshoz, és nem magyarázzák a globális felmelegedés jelenlegi ütemét, sőt, implicit módon megerősítik annak jelenlétét, hiszen a ciklusok jelenlegi konfigurációjában a Földnek lassan le kellett volna hűlnie a felmelegedés körül. múlt században, de ennek az ellenkezője figyelhető meg.

A Milankovitch-ciklusok előfordulásához vezető tényezők

A Milankovitch- ciklusok a félgömb besugárzásának időszakosan előforduló eltéréseit írják le az átlagtól hosszú időn keresztül, 5 és 10 százalék között. A Földön a napsugárzás átlagos intenzitásától való eltérések okai a következő hatások:

• Luniszoláris precesszió : a Föld tengelyének körülbelül 25 765 éves periódusú forgása, amelynek következtében a napenergia intenzitásának szezonális amplitúdója megváltozik a Föld északi és déli féltekéjén;
• A Föld tengelyének pályája síkjához viszonyított dőlésszögének hosszú távú (ún. szekuláris) ingadozásai, körülbelül 41 000 éves időtartammal, amelyet más bolygók zavaró hatása okoz;
• A Föld keringésének excentricitásának hosszú távú ingadozása , körülbelül 93 000 éves periódussal.
• A Föld pálya perihéliumának és a pálya felszálló csomópontjának mozgása 10, illetve 26 ezer éves periódussal.

Mivel a leírt hatások periodikusak, nem többszörös periódussal, ezért rendszeresen előfordulnak meglehetősen hosszú korszakok, amikor kumulatív hatást fejtenek ki, egymást erősítve. A Milankovitch ciklusokat általában a holocén éghajlati optimum magyarázatára használják . A Milankovitch-ciklusokat [1] az éghajlat napelmélete fejlesztette tovább .

Az eljegesedés kialakulásához hozzájáruló korszakok

Ezek azok a korszakok, amikor a következő tényezők kombinációja fordul elő:

• A Föld pályájának excentricitása eléri a mérsékelt és magas értékeket;
• A perihélium Földön való áthaladásának időpontja közel áll a téli napforduló dátumához az északi féltekén.

Ezzel a kombinációval a Föld pályája távoli részén mozog, amikor az északi féltekén nyár van. Ennek eredményeként az északi félteke nyara meghosszabbodik (a tavaszi és őszi napéjegyenlőség időpontja közötti idő több mint fél év, mivel a Föld keringési sebessége az elliptikus pálya távoli részén haladva csökken az átlagosnál) és hűvös (a Föld és a Nap távolsága az átlagosnál nagyobb), ami az eljegesedés növekedéséhez hozzájáruló tényező. Milanković azt írta: "Nem a kemény tél, hanem a hűvös nyár kedvez a gleccserek előretörésének."

Felmelegedés korszakai

Körülbelül 11 ezer év után a nyári napforduló egybeesik a perihéliummal, és az excentricitásnak nincs ideje jelentősen megváltozni. Az északi féltekén a nyár rövidebbé és forróvá válik, ami a jégtakarók csökkenéséhez vezet. Ugyanakkor a déli féltekén kialakulnak az eljegesedést elősegítő körülmények. De a mérsékelt és szubantarktiszi szélességeken szinte nincs olyan szárazföld, ahol a gleccserek növekedhetnének. Összességében a gleccserek területe a Földön csökken, a bolygó albedója zsugorodik, és az éves átlaghőmérséklet emelkedik.

A jelenlegi helyzet

A jelenlegi korszakban a téli napforduló (december 21.) és a perihélium áthaladása (január 3.) között csak 13 nap a különbség, de az excentricitás most 0,0167, ami lényegesen kisebb az átlagosnál (maximális érték 0,0658), ill. tovább csökken. Ebben a tekintetben a Föld keringési sebességének és a Nap távolságának szezonális ingadozása csekély, és az általuk a Földre érkező napenergia szezonális változásai jelentéktelenek.

Előrejelzés

Jelenleg a Föld csúcshőmérséklete – interglaciális  – az elmúlt millió év egyik legmelegebb hőmérséklete. 400 ezer évvel ezelőtt egy hasonló csúcs látható, hasonló értékekkel.

Bár az interglaciális időszakok 10-30 ezer évig tartanak, az éghajlati optimum csak néhány évszázadig tart. Lehetséges, hogy a középkori éghajlati optimummal együtt már véget is ért .

Lásd még

• Kötvényciklusok
• Dansgaard-Oeschger oszcillációk
• utolsó jégkorszak
• Jégkorszak
• Utolsó glaciális maximum
• Blitt-Sernander séma
• tömeges kihalás
• Görcsös fejbiccentés
• Precesszió

Linkek

• Milankovitch ciklusai . Elemek. Letöltve: 2012. december 14. Az eredetiből archiválva : 2012. május 30. (határozatlan)

Irodalom

• Byalko A.V. Bolygónk a Föld . - M . : "Nauka", 1983. - S.  192 -199. — 208 p.

1. ↑ Matematikai klimatológia és az éghajlati fluktuációk csillagászati ​​elmélete - Milankovich M. . – 1939.

Szótárak és enciklopédiák	Nagy dán Britannica (online) Britannica (online)