D. Kahneman figyelem erőforrás-elmélete ( a figyelem erőforrás-modellje ) – a figyelem mint egyetlen pszichológiai erőforrás fogalmát Daniel Kahneman javasolta 1973-ban [1] . D. Kahneman figyelem erőforrás-elmélete később befolyásolta D. Navon és D. Gopher, C. Wickens és mások elméleteinek fejlődését.
Az Attention and Effort című könyvében D. Kahneman a figyelmet egyetlen , korlátozott volumenű pszichológiai erőforrásként határozza meg, amelyet a tudat által irányított kognitív folyamat biztosítására és végrehajtására használnak fel és fordítanak el . és pihenés , alvás , fizikai aktivitás és más módon helyreáll . Figyelemelmélete magában foglalja a rendelkezésre álló pszichológiai erőforrások feladatok közötti elosztásának stratégiáját, amely lehetővé teszi, hogy hatékonyan megbirkózzon a mentális erőforrások kapacitásának jelentős korlátozottságával [3] , a tudatossági cselekvéseket igénylő problémák megoldása szempontjából. D. Kahneman elméletében a figyelem intenzitását és szelektív aspektusait egyesíti. A figyelem intenzív aspektusát az erőfeszítés ereje (az időegységre fordított erőforrások mennyisége), valamint a szelektív és az erőfeszítések szelektív elosztása jellemzi bizonyos típusú mentális tevékenységekre [2] [4] .
A figyelem erőforrás-elmélete a következő rendelkezéseken alapul [5] :
A figyelemmodell a következő összetevőket tartalmazza [5] :
A figyelemelosztás alaptörvénye a következő: először egy fontosabb feladatot telítenek egy erőforrással, egy kevésbé fontos feladatot a fennmaradó erőforrás-utánpótlás rovására hajtanak végre, aminek következtében, amikor az erőforrás nem elég, a fő feladatot jobban teljesítik, mint a fontosság szerint következőt [3] . Gyakorlati okokból fontos, hogy ne csak kijelentsük, hogy valaki hibázik, hanem megjósolni ennek a pillanatnak a közeledtét. A probléma megoldásában D. Kahnemant az általa kifejlesztett másodlagos próbaprobléma technikája segítette .
1967-ben D. Kahneman, D. Beatty, I. Pollak a következő kísérletet végezte [6] . Az alanyok végezték el a fő feladatot: a kísérletvezető egy számsort mutatott be nekik másodpercenkénti figura sebességgel. Két másodperces szünet után az alanyok olyan számsort neveztek meg, amely egy hozzáadott egységgel különbözött az eredetitől. Ezután az alanyok újabb feladatot láttak el: beszámoltak a levélről, amely rövid ideig a monitoron a „zajok” között jelent meg. A legtöbb alany mindkét feladatban jól teljesített.
A második kísérletsorozatban mindkét feladatot egyszerre végeztük el: az első volt a fő, az egyszerűbb második pedig a szondás. A számjegyek átalakítása feladatának prioritását a fizetési mátrix adta [7] . Az alany minden próba után 4 centes bónuszt kapott, ha mindkét feladatot sikeresen teljesítette. A bónusz 2 centre csökkent, ha az alany helyesen válaszolt a feladatra a számok átalakításával, de hibásan azonosította a betűt. A számok átalakítása feladatában adott helytelen válaszért 4 cent pénzbírságot kapott az alany. Ebben a sorozatban az alanyok mindkét feladatban hibáztak. A számok átalakítása során a hibák százalékos aránya állandó volt - 15-20%, azaz. a fő feladatot a célinger (betű) időbeli helyzetétől függetlenül ugyanazon a szinten végeztük. A másodlagos feladatban a hibák aránya magasabb volt, és jobban ingadozott a levél bemutatásának időpontjától függően. Ha a célbetű már az elején megjelent, akkor a kísérletezők körülbelül 30%-os hibát észleltek, ha pedig a betű megjelenése egybeesett a számsor transzformációjával, akkor a hibák aránya 70%-ra nőtt [3] . Így, ha az alanyok megfelelő mennyiségű tartalék erőforrással rendelkeztek, hatékonyan megbirkóztak a további feladattal. Amikor a tartalék erőforrások elfogytak (négy számjegyet kellett a memóriában tartani és egyet hozzáadni), nem voltak elegendőek ahhoz, hogy észrevegyék a betűt a monitor képernyőjén.
A kísérletben a pupilla átmérőjét az összes vizsgálat során folyamatosan rögzítették [5] . A pupilla átmérőjének változása további objektív mutatóként szolgált a fő feladat megoldására fordított szellemi erőfeszítés mértékére. A kutatóknak sikerült kimutatniuk, hogy a pupilla átmérőjének dinamikája hasonló a szondafeladat megoldásának termelékenységének változásához. Amikor a feladat maximálisan energiaigényessé válik, és a rövid távú memória terhelése növekszik, a pupilla tágul, a feladat végén, amikor az alany beszámolót tart, a tanuló szűkül.
Kahneman szerint a vizsgálófeladat végrehajtásának hatékonyságának ingadozása a fő feladat végrehajtásának viszonylagos stabilitásának hátterében tükrözi a figyelemerőforrás korlátait, és megmutatja elosztásának fő politikáját: először is, az alany energiát fordít a fő feladatra. tevékenységét, és annak „maradékát” további feladatokra irányítja [3] .