Werfer Granate 21

Werfer-Granate 21 (röv. Wfr.Gr.21 ) – A   Werfer-Granate 21 rakétavető , más néven   BR 21  ( Bordrakete ) volt az első légi rakéta, amely a Luftwaffe-nál üzemelt, és 1943 közepén mutatták be először. A fegyvert a Rheinmetall-Borsig fejlesztette ki.

1943 közepére a Luftwaffe védekező vadászgépeinek megoldást kellett találniuk az amerikai légierő bombázóalakulatainak feloszlatására. Ez a fegyver lehetővé tette a német pilóták számára, hogy bombázó célpontokat támadjanak meg 1200 méteres távolságból. Ezt a fegyvert 1943 végétől alkalmanként földi célpontok ellen is használták.

Repülőgép tartó

Szárny alatti rögzítés (külön, mindegyik szárny alatt egy)

• Focke-Wulf Fw 190 A-7 és újabb:   a Rüstsatz 6  (/R6) módosításaként
• Messerschmitt Bf 109G: a BR21 módosításaként

Történelem

1943-ban, amikor a szövetségesek német területen végrehajtott bombázótámadásai szisztematikussá váltak, a Luftwaffe egyetlen kielégítő levegő-levegő rakéta sem volt szolgálatban. Emiatt sietve felgyorsították a rakétafegyver-projektekkel kapcsolatos munkát. Ezt bizonyítja az 1943 óta javasolt tervek száma – több mint 20. A harcban használt projektek száma sokkal kisebbnek bizonyult, és csak néhány volt belőlük sikeres.

A 150 mm-es „ Nebelwerfer 41 ” (15 cm-es NbWrf 41) földi hordozórakéták sikeres alkalmazása, valamint erősebb változata – „ Nebelwerfer 42 ” 210 mm-es (21 cm NbW 42) kaliberű, először 1943-ban használt a repülőgépek ilyen felszerelésekkel való felszerelésére tett kísérletek oka.

A sikeresebb 210 mm-es, Wfr jelzést viselő rakétát vették alapul. Gr. 21E "Doedel" (Wurframmen Granate 21) vagy BR 21 (Bordrakete 21). Formájában a rakéta tüzérségi lövedékhez hasonlított, és nagyon sikeres ballisztikus alakja volt. 18 kg tüzelőanyagot (7 cső alakú lőpor) helyeztek el egy bélyegzett égéstérben. A kamra nyakát perforált fenékkel csavarozták be, 22 ferde fúvókával (dőlésszöge - 16 fok) és egy kis központi lyukkal, amelybe egy elektromos biztosítékot helyeztek be.

A viszonylag vastag falú robbanófejet melegbélyegzéssel készítették. Kezelés és 50/50 százalékos trinitrotoluollal és amatollal történő feltöltés után testét az égéstér elején lévő menetekre csavaroztuk fel. A robbanófej elejére egy gyújtó-alapozóval ellátott tokot csavartak. A szükséges ballisztikus formát a robbanófej elülső részén hordott, nyomott acél hegy biztosította.

A hordozórakéta tervezése rögtönzött volt. Előírta egy 1,3 m hosszú szabványos csősín felszerelését az egyhajtóműves vadászgép minden síkja alá. A tartórudakat a külső üzemanyagtartályok rögzítésére szolgáló aljzatokban megerősítették. A tankokhoz hasonlóan a vezetőket is le lehetett ejteni repülés közben a távtartókkal együtt. Shell Wfr.Gr. 21 112,6 kg tömegű, ebből 40,8 kg a 10,17 kg TNT és amatol keveréket tartalmazó robbanófej, 320 m/s-ra gyorsult, elméletileg 7,8 km hatótávolságot ért el. A tényleges hatótávolság a repülőgépről való kilövéskor nem haladta meg az 1200 métert. A szárazföldi változattól eltérően a Wfr.Gr. A 21-es jeladót rendszerint egy távoli biztosítékkal látták el, amelyet általában 600-1200 m távolságra helyeztek el. Ez a Wfr.Gr. sajátosságainak volt köszönhető. 21, főként a szövetséges nehézbombázóinak kezelésére tervezték. A lövedék közvetlen találata egy ellenséges repülőgépre irreális volt, mivel a szóródás 1000 m távolságban függőlegesen 7 m, vízszintesen 40 m volt, de egy 10 kg robbanóanyag károsító hatása óriási. A töredékekkel történő folyamatos megsemmisítés sugara több mint 40 méter volt. A kilövők ellenállásának csökkentése érdekében egy 6 csövű W.Gr.42 revolvervetőt fejlesztettek ki, amelyet a Me.410 nehézvadász bombaterébe szereltek fel . A létesítmény két rakéta sortüzetében lőtt ki az elülső törzsben lévő kivágásokon keresztül. Ezzel egy időben az MG-151 orrfegyvereket is leszerelték. A berendezés törzseit 15°-os szögben lefelé irányították. Az 1944. február 3-án végrehajtott első tesztek a repülőgép felrobbanásával és a legénység halálával végződtek. Ennek ellenére számos Me.410V volt felszerelve ezekkel a felszerelésekkel, és egyes jelentések szerint harcban használták őket. Összességében 1943-tól a háború végéig a német ipar 402 580 Wfr.Gr-család rakétáját gyártotta. A 21 viszonylag szerény szám a szovjet, amerikai vagy angol "eres" több millió példányához képest. Ezenkívül a 210 mm-es rakéták túlnyomó többségét a szárazföldi erők használták számos rakétavetőben.

Hátrányok

A rakéta viszonylag kis sebessége jelentős problémát okozott az ilyen lassan mozgó lövedék ballisztikus leesésének ellensúlyozása során, ami miatt az indítócsöveket a repülési vonalhoz képest körülbelül 15°-os szögben felfelé kellett elhelyezni, ami jelentős légellenállást okozott. a hordozó repülőgép repülőgépváza. A rakéta alacsony kilövési sebessége és nagy kilövési szöge miatt mind a pontos célzás, mind a célpont távolságának pontos meghatározása nehézkes volt. Ennek eredményeként a legtöbb kilőtt rakéta vagy a bombázó célpontja előtt, vagy mögötte robbant fel. Azonban gyakran olyan hatást fejtettek ki, hogy a bombázó alakulatokat annyira felnyitották, hogy a vadászgépek szabványos fegyverzettel támadhassanak.

Szárny alatti tartó (két szárny alatt)

• Messerschmitt Bf 110
• Messerschmitt Me 210
• Messerschmitt Me 410   Hornis

Jegyzetek