A Homo ludens ( lat. „ Egy játékos”) egy értekezés , amelyet Johan Huizinga holland történész és kulturológus adott ki 1938 -ban .
A mű a játék jelenségének ( holland. Spel ) átfogó lényegének és egyetemes jelentőségének az emberi civilizációban szentel . Huizinga úgy véli, hogy a játékot nem lehet kulturális jelenségekre redukálni, mivel régebbi náluk, és még mindig megfigyelhető állatokon. Éppen ellenkezőleg, maga a kultúra (beszéd, mítosz, kultusz, tudomány) játékos természetű. Huizinga a játék lényegét először a komolytalanságban határozza meg (25), de kifejti, hogy a játszó állatok az emberrel ellentétben nem nevetnek, vagyis a játékban még benne lehet a komolyság (59). Ezután a játékot "szabad cselekvésként" határozza meg, mivel mentes a kényszertől, és a "szabadidőben" (27) és egy meghatározott "játéktérben" van elfoglalva. Ugyanakkor a játék szigorú belső rendet feltételez, ami egy bizonyos játékközösség jelenlétét jelenti.
A „játék” szó elemzésére térve Huizinga megjegyzi, hogy minden népnél megtalálható. Az ősi civilizáció nyelvével kezdi, ahol a játékot háromféleképpen jelölik: παιδιά (paydia – „gyerekesség”), ἄθυρμα (atyurma – „hülyeség”) és ἀγών (agon – „verseny”). Huizinga megjegyzi, hogy az ókor egyes kutatói (Bolkestein) ellenzik a paydiát és az agont, vagyis a játékot és a versenyt ( Hollandia Wedijver ), de ez a két fogalom mégis egyetlen jelenséget fejez ki. A szanszkrit nyelvben is megtalálhatók a játékra különböző szavak: kridati (gyerekek és állatok szórakozása), divyati (sorsszó), tandeln (utánzás, gúny). Japánul a játék egybeesik az udvariassággal, a sémi nyelveken pedig a gúnnyal. A germán nyelvekben nincs általános szó a játékra, de a román nyelvekben igen. A szexuális játékra reflektálva Huizinga a biológiai párosítással szembeni redundanciáját hangsúlyozza. Ezenkívül szembeállítja a játékot bármilyen biológiai szükséglettel, legyen az önvédelem vagy tartás.
Huizinga a játék és a kultúra kapcsolatára reflektálva megjegyzi, hogy a kultúra játékból születik, és a kultúra játék jelleggel bír (60). A játék kritériumaként ismét a feszültséget és a bizonytalanságot emeli ki. Megkülönbözteti a szingli (pasziánsz), az agonális (sport) és a szerencsejáték (kocka) játékokat. Visszatérve a görögben a játék és a versengés ellentétére, ezt a tényt "véletlen hézagnak nevezi a játék absztrakt fogalmának kialakulásában" (63). Huizinga szemszögéből a verseny a játék lényege – a hatalom akarásának vagy az „agonális ösztönnek” kifejezése (105). A szerencsejátékot az istenek akaratának megállapítására tett kísérlettel társítja. Ebben az összefüggésben értelmezi a potlatch -t (72). Az ebből kinőtt bravúr az erény alapjává és az etika alapjává válik. Huizinga következtetése: „Bizonyos játékos viselkedés fenntartása nélkül a kultúra általában lehetetlen” (105).
Tekintettel a jogi eljárásokra, Huizinga ott is felfigyel a játék egy elemére, a színészetre (köntös és paróka) és a versenyre („per”). Az ókorban a véletlen és az istenek sorsa is minden udvar szerves részét képezte.
Huizinga a háborút és a játékot összevetve a középkori versenyek példáját hozza fel, ahol a kezdetben véres küzdelem pompás vetélkedéssé fajult a showért. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a verseny kulturális szintre emeli a viszályt, ami az ellenség tiszteletét és a becsület fogalmát jelenti. Ezen nőnek ki a lovagiasság és a nemzetközi jog fogalmai, amelyek az emberiség lényegét képezik.
Huizinga a 6. fejezetben az agonális ösztön kifejezését tekinti rejtvényfejtés formájában, a 7. -ben - költői verseny formájában, a 8. -ban - a képzelet játékában, a 9. -ben - a elme filozófiai játékának formája, a 10. -ben - zene formájában, a 11. fejezetben a kultúrákat a játék prizmáján keresztül - lat. sub specie ludi . Huizinga megismétli fő gondolatát: „a kultúra kezdeti fázisában játszódik” (168).
Huizinga nem kerüli el figyelmét a játék legújabb kifejezései mellett, amelyeken a sportot érti – ez a jelenség a 19. században az angol kultúrából származott. Huizinga szerint a torna verseny, de még nem sport, mert van még benne színháziság. A sport viszont egy csapatlabdajátékból születik, ahol a testi gyakorlatok és a demokrácia az első. Az agonális ösztön megvalósulásának kontextusában Huizinga a modern cserkészmozgalmat tekinti. Megfigyelve a játék hanyatlását a modern civilizációban, Huizinga arra figyelmeztet, hogy a kultúra barbárságba és káoszba omlik.