Ókori szerb irodalom - Szerb irodalom , amely a 12. század végétől a 15. századig terjedő időszakot öleli fel.
Szent Száva a szerb irodalom megalapítója . Kapcsolatban állt a bizánci és a bolgár irodalommal. Túlnyomórészt egyházi jellegű volt. Rash, Zeta-Khum és bosnyák helyesírási iskolákra osztották, amelyek a modern Szerbia, Montenegró és Bosznia-Hercegovina területén alakultak ki. Az ókori szerb irodalomban a szövegek műfajától függően kétnyelvűség volt: az ószláv irodalmi ( óegyházi szláv nyelv és az egyházi szláv nyelv szerb kiadása ) és az ószerb könyves - „ szerb ” nyelv. A modern szerb-horvát nyelv , amelyet V. Karadzic reformált meg , szakított az ősi irodalmi hagyománnyal [1] .
A szerb irodalom története a szerbek végső keresztényesítéséig nyúlik vissza , 867-874-ben. Részt vettek az Adriai-tenger partján fekvő városok papjai, valamint Cirill és Metód tanítványai. Keveset tudunk róluk, főleg a Bulgáriába utazókról maradtak fenn adatok. A belgrádi bolgár kormányzó elküldte őket Preslavba , a bolgár királyság fővárosába . Cirill és Metód néhány tanítványa ott maradt, például Konstantin presbiter. A többség Ohridi Kelemen vezetésével Ohridba költözött, ahol missziós és oktatási tevékenységet folytattak. Kelemen és társai létrehoztak egy irodalmi alapot, amely Kelemen 916-os halála után alapozta meg a délszláv irodalom alapjait. Metód tanítványairól ugyanakkor sokkal kevesebbet tudunk, akik szerb és horvát földre kerültek. Ezekről a területekről 874 után kezdett elterjedni a glagolita ábécé , de a déli szlávok irodalom terjesztésében a főszerep Ohridé maradt [2] .
A korai szláv irodalom elsősorban missziós jelleggel bírt, és mint ilyen, a déli szlávok között kellett terjeszteni. Az Ohridból a szerb földre behozott könyveket már a helyi nyelvi sajátosságok figyelembevételével másolták. A szerb földek már Szkopjétől északra elkezdődtek, és ezen a területen a szerzők és a könyvterjesztők között kapcsolat volt a szerbekkel. Abból a korszakból nem maradt fenn kézirat, ami a Balkán szláv vidékein a templom hellenizálódásával függ össze, amelyeket a XI-XII. században Bizánc megszállt. [2]
A X-XI. században a legrégebbi glagolita evangélium, a Mariinsky-evangélium megjelenése nyúlik vissza . Ez a glagolita emlékmű, akárcsak a Klots Gyűjtemény, nyilván az akkori szerb-bolgár határ övezetében keletkezett. A 12. században kialakult az egyházi szláv nyelv szerb redakciója . A szerb irodalom legrégebbi iskolája a Zetsko-Humskaya. A 13. század elején - a 14. század végén a Raška iskola működött, amely a szerb nemzeti irodalom megalapítójaként számon tartott Szent Száva [3] alkotásainak köszönhető . Talán az orosz irodalom hatott erre az iskolára. A Resava iskola a 15. században megreformálta a helyesírást. A korszak szerb irodalmára az ohridi iskola mellett a preszláv iskola is hatással volt . A szerb és bolgár irodalmat közös könyvalap egyesítette. A X-XI. század eredeti és teljes kötetének műemlékei nem maradtak fenn. Az irodalom létezését ebben az időszakban a későbbi, 12-13. századi dokumentumok bizonyítják [4] [2] .
A szerb irodalom legrégebbi emléke a Kulin bán 1189-es oklevele. Dubrovniknak szántak egy kis népnyelven írt dokumentumot, amellyel békét kötöttek. Az akkori szerb irodalom főként liturgikus könyvekből állt: Zsoltár, Parimeinik (a 13. század első felének "Belgrádi parimeinik"), Apostol (a 13. század második felének "Matitsa szerb apostola"), evangéliumok (" Miroslav evangéliuma "1185 körül Miroslav Hum hercegről, a Zetsko-Khumsky helyesírási iskola emlékműve; "Vukanov-evangélium" 1197-1199) [2] . Lefordították Bizánc hagiográfiai és panegirikus irodalmát . Az 1170-es és 1180-as években a szerbek már ismerték Létrás János „ létráját ” [5] .
A szerb államiság kialakulásával nagyszámú képzett („könyves”), idegen nyelvet beszélő ember jelent meg Szerbiában. Nevüket számos kézirat őrzi, amelyeket lemásoltak. Az ilyen emberek az államapparátusban dolgoztak, diplomáciai levelezést folytattak, jogi aktusokat és évkönyveket állítottak össze a királyok és kormányzók udvarán, kolostorokban dolgoztak, amelyek ebben az időszakban a szerb kultúra központjaivá váltak és gazdag könyvtárakkal rendelkeztek. Fontos szerepet játszottak az írás elterjedésében. Kiemelkedőek voltak a Studenica, Zhicha, Mileshevo, Gracanitsa, Decani stb. kolostorok, valamint az Athos-hegyi szerb kolostor, Hilandar, amelyet Stefan Nemanya és fia, Rastko (Szent Száva) alapított 1198-1199-ben. fontossága [6] .
A 13-14. században a keleti szláv irodalom emlékművei behatoltak Szerbiába, köztük Theodosius szerzetes " Borisz és Gleb élete ", "A varangi hit meséje". Az apokrifok között elterjedt a "Szép József legendája", "Ábrahám legendája" és mások. Az apokrifok a népművészetbe is behatoltak, így jelent meg a „Fiery Mary in Hell” szerb dal. A 12-15. századra nyúlik vissza egy valószínűleg zétai eredetű történeti emlék, a 17. századi latin változatban őrzött „ Duklyanin pap krónikája ”, amely a szláv királyság eseményeiről és háborúiról szól. A szerb irodalom virágkora a Nemanjic szerb dinasztia uralkodásának idejére esett , amelynek szinte valamennyi képviselőjét szentté avatták. A 13. század eleje óta számos hagiográfiát hoztak létre a keresztény uralkodó ideális képének szentelve. Ugyanakkor a régi krónikák („Vlagyimir Zeta herceg élete” és mások), amelyek a szlávok ősi történelmét írják le, feledésbe merültek. 1216-ra 1216 -ra nyúlik vissza az Első Koronás Stefan által írt "Szent Simeon élete" , amelyben Nemanját először szentnek nevezték. 1243-ban vagy 1254-ben készült a szerb irodalom történetének legterjedelmesebb hagiográfiai emlékműve (200 oldal), Hieromonk Domentian [7] "Szerb Savva élete" .
A szerb élet eredeti jelenség volt: a történelmi események részletesebb ábrázolásával, életképekkel különbözött a vallásos irodalomban széles körben ismert szentek többi életétől. A szerb hagiográfiák egyesítik egy értékes dokumentum- és művészi alkotás erényeit [6] .
Milutin király uralkodásának (1281-1321) időszakát, amikor a Bizánc fennhatósága alatt álló Macedóniában jelentősen kiszélesedtek a szerb birtokok, egyes szerzők a szerb irodalom legvirágzóbb időszakának tartják. A korszak egyházi irodalmában átdolgozták a fordításokat és javították az evangéliumokat, a Zsoltárt és az Apostolt. A szerb irodalomban is létezett olyan sajátos műfaj, mint az arengi , amely a betűk bevezető része volt, és az uralkodói ajándékok lelki oldalát írta le [8] .
A 15. század elején a koszovói csata a szerb irodalom fő témája lett . 10 különböző műfajú művet szenteltek hőseinek, köztük a „Lázár herceg élete és uralma”, „A szó Lázár hercegről”, egy híres sírfelirat a koszovói oszlopról 1400-ban vagy 1404-ben (valószínűleg a szerző , Stefan Lazarevics ). Ennek a ciklusnak a szerzői a csatában elesett szerb nép Isten által kiválasztott földi életét az örök életbe - Hegyvidéki Jeruzsálembe - helyezték át. A szerb állam történetét a 14. század végéig főleg az uralkodók életében írták le, krónikák nem voltak. Az 1350-es és 1360-as évekre nyúlik vissza a Szerb krónika megjelenése , amely elsősorban a bizánci krónikák történetére épült. 1374-1377-ben elkészült az első leírás a szerb uralkodókról - " A szerb uralkodók rövid története ". A bolgár nyelvű bizánci krónikák ( Georgy Amartol , John Malala , Konstantin Manasseh , John Zonara ) mellett a 14. században megírták a Szerb királyok és érsekek életét , amely a 18. századig a szerb történetírás alapját képezte. A 15. századból különösen Lázár herceg, Elena Balshich lányának levelei maradtak fenn (a jeruzsálemi Nikonhoz) , aki visszavonult a világtól a Skadar-tó melletti Gorica szigetére [9] .
A 15. század elejét a szerb irodalom "újjáéledése" jellemzi. Ez nagyrészt Stefan Lazarevics despota tevékenységének köszönhető, aki nemcsak maga állított össze irodalmi műveket, hanem a művelt embereket és az oktatás támogatóit is pártfogolta. Maga a despota több nyelvet tudott, és görögből fordított irodalmi műveket [10] . A despota Perujának tulajdona a "The Word of Love" című költői mű. Nem tudni pontosan, hogy kinek szentelték. Az egyik változat szerint Stefan Lazarevics Olivera nővérének szól, aki Bayezid török szultánhoz ment feleségül. Egy másik verzió azt állítja, hogy Stefan Lazarevics a "Szeretet szavát" szentelte görög menyasszonyának, aki hosszú ideje várta, hogy visszatérjen a katonai kampányokból. A műben a despota a szerelem erejéről, az élet szépségéről, mulandóságáról beszélt. Őszinte érzés hatja át, különösen azokon a részeken, ahol a despota szenvedélyes vágyáról írt, hogy újra találkozzon azzal, akinek ezt a szöveget dedikálta [11] .
Stefan Lazarevics despota kíséretében két bulgáriai bevándorló emelkedett ki - Grigory Tsamblak (1364-1419) és Konstantin, a filozófus vagy Kostenchsky (1433 körül halt meg). Peru az első, aki birtokolja "Stefan Dechansky életét", amelyben megvédte ezt a királyt és kritizálta Stefan Dusant . Konstantin, a filozófus 1433 körül írta "Stefan Lazarevics életét", amely nagy irodalmi és történelmi értékű. A despota életrajza mellett szólt a szerb földekről, a despota helyzetéről és külpolitikájáról [12] .
Konsztantyin filozófus a közvetlen irodalmi tevékenység mellett irányította Stefan Lazarevics despota könyvtárát, valamint a resavai kolostor fordítói és írástudói iskoláját. Útmutatót írt írástudóknak és fordítóknak, melyben kísérletet tett a szerb-szláv írott nyelv normáinak megfogalmazására. Konstantin filozófus és Resava iskolája tevékenysége a délszláv és az orosz irodalomra egyaránt hatással volt [11] .
Ebben az időszakban Szerbiában is elterjedtek a 13-14. században lefordított és a 15. század elején átírt világirodalom szövegei. Közülük kiemelkedett a nemesség körében népszerű Alexandrida című regény, amelyben Nagy Sándor keresztény harcosként jelenik meg, valamint A trójai románc, az Iliász középkori olvasók számára adaptált változata. Voltak lovagi regények is, köztük "Tristan és Izolda", "Bev Antontól" és "Lancelot" [2] [13] .
A középkori Szerbia miniatúráit könyvek, oklevelek és tekercsek ábrázolták . Egyetlen, miniatűrrel díszített levél maradt fenn. A 14. század végéig elsősorban pergamenre , később papírra készítettek miniatűröket. A szöveg elején található díszt fejpántnak nevezték (a XI. század végétől); az arcképeket "képeknek" nevezték. Az első ismert szerb művésznek egy Grigorij nevű írnokot tartják, aki a Miroslav evangéliumot díszítette. A miniaturisták gyakran ötvözték a művész és az írnok hivatását. Saját feljegyzéseikben életrajzi adatokat hagytak magukról. Így a miniatűr és másoló Theodore 1263-ban részletesen írt az Athoson és Thessalonicán megélt nehézségeiről [14] .
A képek gyakran ötvözik az embereket, az állatokat és a madarakat. Számos miniatúra őriz meg képeket a középkori Szerbia uralkodóiról és nemességeiről, amelyek művészi teljesítményét tekintve nem maradnak el Bizánc portréitól. A keleti hatás a "Prizreni evangéliumot" tükrözi [15] . A Miroslav-evangélium kezdőbetűket és 296 miniatúrát [16] tartalmaz, amelyek piros, zöld, sárga és arany színben készültek. Külön kiemelkedik az 1404- es " Hvalov-gyűjtemény " a 15. század eleji dalmát művészet gótikus stílusában készült miniatúrákkal [17] .
N. I. Tolsztoj szerint az ókori szerb irodalom, amely az ortodox szlávok kulturális régiójában alakult ki Slavia Orthodoxa [comm. 1] , nyelvileg nem volt olyan független, mint a modern szerb irodalom. Része volt az általános nemzetek feletti ókori szláv irodalomnak , amely a bizánci irodalom mintájára épült . Ez utóbbiak közül az ókori szláv irodalmat saját nyelvének jelenléte, valamint a szövegek összetétele különböztette meg. Az ókori szerb irodalomnak megvoltak a maga regionális változatai: Rash , Zeta-Khum (montenegrói-hercegovina) és bosnyák irodalom. Így az ókori szerb irodalom egy összetett rendszer volt, amely három szintből állt [19] .
Az ószerb irodalomban a műfaji rendszerhez kapcsolódóan az ószláv irodalmi és az ószerb - szerbul könyvnyelvek kétnyelvűsége volt jelen . A világi irodalom növekedésével ez utóbbi szerepe megnőtt. Az ókori szerb irodalom műfaji felépítésében a hitvalló-liturgikus irodalom volt a legmérvadóbb a többihez képest, amely a legkevésbé volt változásnak kitéve. A liturgikus szövegek nyelve és összetétele stabil maradt, ami az ókori szláv irodalomhoz tartozott, mentes a "nemzeti" vonásoktól. A liturgikus szövegeket az ortodox szlávok irodalma gyakorlatilag fordítás nélkül fogadta el. A szerb kiadásban ószláv nyelven születtek himnográfiai, hagiográfiai, panegirikus, tanulságos szövegek és patrisztika. Az apokrif irodalmat, annak ellenére, hogy tiltották, szintén ezen a nyelven írták. A zarándoklati és filozófiai-filológiai szövegek egyházi műfajokhoz kapcsolódtak, így nyelvük többnyire ószláv, kisebb részben ószerb könyvnyelv. A 14-15. századi ősi szerb könyvnyelven, amely közel állt a népnyelvhez, a legtöbb történelmi és világi jogi szöveg, valamint a szépirodalmi és természettudományi művek egy része. Ez a nyelv népszavakat és dialektizmusokat tartalmazott, nem volt olyan archaikus, mint az ószláv. Eredeti, nem fordított irodalmat írtak rá, melynek növekedése a 14-15. században következett be [20] . Az egyházi szláv nyelv szerb változatában „Szerb Savva élete” (1243 vagy 1254) íródott [21] .
A középkori szerb irodalom tanulmányozása a régi kéziratokkal való ismerkedéssel kezdődött. Gyűjtésük, tanulmányozásuk és katalogizálásuk volt az első fontos lépés a középkori Szerbia irodalmi örökségének figyelembevételében. Úgy tartják, hogy először Paisiy Janevac pátriárka dolgozott velük, akit egyes tudósok az utolsó szerb középkori írók egyikének tartanak. Janevac pátriárka felismerte, hogy az ókori könyvek és krónikák tanulmányozásának nemcsak teológiai és irodalmi jelentősége van, hanem a szerb nép kultúrájának meglétét és nemzeti identitásukat is hangsúlyozza. Sok kéziratot megmentett a pusztulástól, és maga is foglalkozott rendszerezésükkel [2] .
A középkori Szerbia irodalmának következő jelentős tudósai Đorđe Branković és Jovan Raić voltak . A szerb nép történetét kutatva széles körben használták a középkori szerb krónikat és dokumentumokat, amelyek egy részét írásaikban leírták. A 19. század első felében Vuk Stefanovich Karadzic nyelvész a középkori szerb irodalom műemlékeit tanulmányozta és leírta . Írt leírásokat a szerzetesi krónikákról és dokumentumokról, valamint feljegyzéseket írt a szerbek középkori nyelvi sajátosságairól [2] .
Ugyanakkor a cseh és szlovák szlavista Josef Pavel Safarik az ókori szerb irodalom átfogó tanulmányozásával foglalkozott. Egy újvidéki gimnázium professzoraként Šafarik hosszú időt töltött Sremski Karlovciban, ahol a Szerb Ortodox Egyház Karlovac Metropoliszának archívumát tanulmányozta. Kutatásainak eredményei alapján Safarik összefoglaló cikket készített az ókori szerb irodalomról, amely 1820-ban jelent meg Budapesten. Ugyancsak ebben az időszakban Jura Danicic, Janko Shefarik és Franz Miklosic [2] tanulmányozta a középkori Szerbia irodalmi emlékeit .
Az első és a második világháború között az ókori szerb irodalmat nagyrészt modern szerbre fordították, főleg Milivoje Bašić és Lazar Mirković. Ezek az időszakok voltak az elsők, amelyeket a "Srpska kzhizhevna zadruga" [2] kiadó adott ki .
| Régi szláv irodalom | |
|---|---|
| Slavia Orthodoxa |
|
| Slavia Latina |
|
| Szerbia a középkorban | |
|---|---|
| A történelem legfontosabb eseményei | |
| szerb törzsek | |
| államok és állami entitások |
|
| Uralkodó dinasztiák | |
| Társadalom | |
| kultúra |
|