Az ókori kelet menedékhelyei - a szent törvények keretein belül sérthetetlennek tekintett szentélyek , ezért menedéket nyújtottak az embereknek, beleértve a bűnözőket és a szökött rabszolgákat az üldözés és a megtorlás elől.
A menedékhelyekről szóló legrégebbi részletes rendeletek Mózes törvényében találhatók . Céljuk az volt, hogy gyakorlati különbséget tegyenek a szándékos és a nem szándékos emberölés között ; az akaratlan gyilkos biztonságot talált az oltárnál ; szándékos, és onnan kellett kivégzésre és vérbosszúra vinni ( 2Móz 21:13 ; 1Királyok 3:28-31 ). A kultusz központosítása sok oltár helyett hat menedékváros (miklat, φυγαδευτήρια) felépítését eredményezte, amelyeket Lévi törzsének tulajdonítottak [1] :
Minden alkalommal bírósági eljárással kellett megállapítani, hogy ennek vagy annak a gyilkosnak van-e joga náluk menedéket keresni; a szándékosat átadták a meggyilkolt személy hozzátartozóinak; ez utóbbi meg is ölhette az akaratlant, ha idő előtt elhagyta a menedékvárost (a főpap korabeli meggyilkolásának halála) ( 34. sz . ) [1] .
A jeruzsálemi templom oltára természetesen menedéket is jelentett: a védelmet keresők az „ oltár szarvaiban ” kapaszkodtak ( 1Királyok 1:50 , 51 ); innen ered az „üdvösség szarva” kifejezés ( 2Királyok 22:3 ; Zsolt. 17:3 ) [1] .
A föníciai templomok oltárán lévő „szarvak” létezése , amennyire például Byblos város érméin látható kép alapján megítélhető, némi okot ad arra a következtetésre, hogy a föníciaiak is ismerték a menedékjogot. [1] .
Egyiptomra csak Hérodotosz (II, 113) ad jelzést , a Nílus Kanopikus torkolatánál található Herkules-templomról beszélve , ahol a szökevény rabszolgák elbújhattak azzal a feltétellel, hogy templombélyeget helyeznek magukra [1] .