| 10. zongoraszonáta | |
|---|---|
| Zeneszerző | Ludwig van Beethoven |
| A nyomtatvány | szonáta |
| Kulcs | G-dúr |
| létrehozásának dátuma | 1795-1799 |
| Opus szám | tizennégy |
| elhivatottság | Joseph von Braun bárónő |
| Az első megjelenés dátuma | 1799 |
| Előadó személyzet | |
| zongora | |
| Médiafájlok a Wikimedia Commons oldalon | |
A 10. G-dúr zongoraszonátát , a 14. Opus 2.-t Beethoven 1795 és 1799 között írta, és az előző szonátához hasonlóan Josef von Braun bárónőnek ajánlotta. A szonáta a tizennegyedik opusban is szereplő 9. szonátával együtt 1799-ben jelent meg, de ettől eltérően a zenészek részéről kedvezőbb kritikákat kapott. Schindler szerint a zeneszerző emlékirataiban megjegyezte, hogy a szonáta hallgatói „két elv küzdelmét”, „egy férfi és egy nő vagy egy szerető és egy szeretett párbeszédet” [1] láttak benne . A szonáta három részből áll, a zeneszerző benne folytatja a szonátaforma tömörségének alkotó keresését .
Beethoven 10. zongoraszonátája három tételből áll: 1) Allegro, 2) Andante, 3) Scherzo, Allegro assai.
Az Allegro szonáta első tételét, a G-durt líraisága jellemzi, a lírai motívumok tovább fejlődnek a kiállításban; a fejlődésben a tempó felgyorsulásával, enyhe konfrontáció, vita érzése lép fel; a repríz megismétli a kiállítás témáit . Ebből a szonátából, akárcsak az opusz első szonátájából, hiányzik az Adagio lassú tétele .
Az Andante -szonáta második tételét, a C-durt a zeneszerző korai munkásságában rejlő, kissé monoton, viszonylag fejletlen variációk képviselik.
A Scherzo -szonáta harmadik tétele, az Allegro assai, G-dur távolabbra viszi a hallgatót az első tétel érzelmességétől.
Általánosságban elmondható, hogy az opuszonáták Beethoven nagy hozzájárulását jelentik a szonátalíra műfajának megteremtéséhez [2] .