A fikció valósághűsége a fikció " élethez való hasonlósága" . Stephen Neal nyelvfilozófus a fikciók plauzibilitásának két típusát különbözteti meg: a kulturális plauzibilitást , amely egy mű hitelességét jelenti a valós, a művön kívüli, a világ és a műfaji plauzibilitás kulturális vagy történelmi kontextusában, és a mű hitelességét jelenti. a műfaján belül (például egy karakter, aki állandóan az érzéseiről énekel, elfogadható cselekvés a zenei fiktív univerzumban , de valószínűtlen a való világban). [egy]
A hihetőség a mimézis platóni és arisztotelészi drámai elméleteiből fakad, a természet utánzása vagy ábrázolása. Ahhoz, hogy egy műalkotás jelentsen valamit a közönség számára, és meggyőző ereje legyen, Platón és Arisztotelész szerint valóságalapnak kell lennie.
A középkorban a mimézis gondolata a plauzibilitás modern fogalmává fejlődött, különösen az olasz hősköltészetben .Nem számít, mennyire kitalált egy vers, a hitelesség lehetővé tette a költőknek, hogy úgy mutassák be munkáikat, hogy az a való világban hihető legyen. A hihetőséget ekkor kezdték összekapcsolni egy másik drámai arisztotelészi elvvel, a tisztességgel (decorum): a stílus és a cselekmény reális egységével. A mű szereplőinek költői nyelvezetének meg kellett felelnie a szereplő korának, nemének vagy rasszának. [2]
A hihetőség e klasszikus felfogása az olvasó szerepére összpontosított abban, hogy belekösse őt egy szépirodalmi műbe. Ennélfogva a regény célja – mint elfogadható forma népszerűsége – az olvasó nevelése és kellemes időtöltése volt. A regény célja az volt, hogy megkönnyítse az olvasó számára, hogy hajlandó legyen felfüggeszteni hitetlenségét ( Samuel Coleridge kifejezése [3] ). Ezt a plauzibilitás segítségével lehetett elérni. A hitetlenség önkéntes felfüggesztésének elősegítése érdekében az irodalmi szövegnek hihetőnek kell lennie. Mindent megbízhatónak határoztak meg, ami az olvasó világképében vagy az egyetemes emberi tapasztalatban fizikailag lehetséges volt. A hihetőség segítségével az olvasó még a szépirodalomban is levonhatta az igazságot, hiszen az még az emberi élet reális vonatkozásait tükrözte.
Azt a gondolatot, hogy a hitelesség, illetve a hitelesség az olvasó világérzékén múlik, az általa generált dilemma miatt kifogásolták: a világ ismerete nem minden olvasó számára egyforma, mint minden ember számára. E dilemma elkerülése érdekében a regények eredeti szerzői előszót adtak a szöveghez, meghatározva annak megbízhatóságának határait, vagy több utalást tettek a szövegben az általános történetre.
A kritika fejlődésével csupán egy előszó vagy a történeti hivatkozások szétszórása a szövegben nem vált elegendővé az olvasó elköteleződéséhez. A francia teoretikus , Pierre Nicolas Desmolet úgy véli, hogy az illúziók pusztulásának elkerülése érdekében a szerzőnek eltakarnia kellett a regényt. Korábban a regényt különálló részek gyűjteményeként fogták fel, amelyek megbízhatósága eltérő volt az olvasók számára. Most már teljesebb műnek gondolták. A regény az élet totális illúziójává vált, egy zárt fiktív világgá, amely meg tudja állapítani a maga szabályait és törvényeit. A hitelesség mélyen a szerkezetében gyökerezik. A hitelesség nemcsak az olvasó külvilágára összpontosult; a regény belső logikája szempontjából tekinthető . [négy]
A hihetőség technikai kérdéssé vált, amelyet a regény fiktív világának kontextusában kellett megoldani. Különös figyelmet fordítottak a szövegben az okok logikai hálózatának kialakítására, amely megerősítette a cselekmény általános szerkezeti logikáját. [5]
A posztmodern regény virágkorában egyes kritikusok azzal kezdtek vitatkozni, hogy a regény igazsága vagy értelme túlmutat a hihetőségen. A hitelesség nem az első szempont a szövegben, amelyet az olvasó észlel. Ehelyett először megpróbálja megnézni, hogy a regény koherens elbeszélés-e. A hihető nagyító csak akkor kerül alkalmazásra, ha az olvasó megállapította, hogy van-e értelme a regénynek.
Az olvasó felfoghatja a regényt műalkotásként, de nem feltétlenül kulturális konstrukcióként. A regénynek szembe kell néznie a valósággal. Ebben az értelemben a művészet megelőzheti a valóságot. Nem a szövegnek kell megfelelnie a valóságnak, hanem a valóságot kell felhúzni a szöveghez. Van egy határ, amely elválasztja a szöveget az aktuális időtől vagy helytől. Ezért posztmodern kontextusban a plauzibilitás nem különösebben foglalkoztatja a regényírót. [6]