Tritagonist ( más görög τριταγωνιστής τριταγωνιστής , harmadik szereplő, τριττος után " -σer" és " harc " és ναίω " és αίγ Az ókori görög drámában a háromszereplő a színjátszó társulat harmadik tagja volt.
Karakterként a trihagonista felbujtóként vagy okozója lehet a főszereplő szenvedésének. Annak ellenére, hogy ez a karakter okoz a legkevésbé szimpátiát, olyan helyzeteket idéz elő, amelyek szánalmat és rokonszenvet keltenek a főszereplő iránt. [1] :451
A háromszereplő a kétszereplős drámák korábbi formáiból bukkant fel. Arisztotelész a " Poétikában " azt mondja, hogy Szophoklész ezt tette, és a díszletet is bevezette az előadásba (míg Aiszkhülosz a deuteragonistát ). Míg a két karakter használata csak a főszereplő és az ellenfele bevonását tette lehetővé, az ellenség szerepének egy harmadik szereplőre (tritagonist) való átruházása lehetővé tette, hogy a második szereplő (deuteragonist) a főszereplő barátja vagy asszisztense szerepét játssza. , és ezáltal nagyobb mélységet érhet el a főszereplőtől, hiszen immár verbálisan is kifejezhette érzéseit és indítékait a hallgatónak a színpadon. [1] :451 Mivel a görög színházban a felolvasások legalább részben dallamosak voltak, a trihagonista szerepét általában egy basszusgitárosra osztották (szemben a főhős tenorjával és deuteragonista baritonjával). [2] :172 Cicero a Divinatio in Caecilium című művében arról számolt be, hogy a tritagonistának (lévén kevésbé fontos, mint a főhősnek) gyakran le kellett engednie a hangját, ha az természetesen erősebb volt, mint a főszereplőé. [3]
A prominens ókori görög színészek között dolgozott ebben a szerepben Aeschines szónok , akit Démoszthenész alkalmatlan tritagonistának tartott [2] :175 , valamint Miniszkosz, aki Aiszkhülosz vezényletével alakította a főszereplőt . [2] :195
A görög színház egyes formáiban a főszereplő hagyományosan középen lépett a színpadra, a deuteragonista a jobb oldalon, a háromszereplő pedig a bal oldalon. [1] :404