A pszichoanalitikus szupervízió a pszichoanalitikus oktatás része, az elméleti képzéssel és a képzés elemzésével együtt. Egy pszichoanalitikus , pszichoanalitikus orientációjú terapeuta vagy pszichológus által szóban vagy írásban biztosított klinikai anyag megbeszéléséből áll a felügyelőnek.
A szupervízor lehet olyan szakember, aki speciális képzésben részesült, vagy megfelelő tapasztalattal rendelkezik, amelyet egy adott közösségben elegendőnek ismernek el.
A szupervízió lehet egyéni (szupervizáló pszichoanalitikus - szupervízor és szupervízor) és csoportos (több szupervizor és egy szupervizor). A csoportos szupervíziónak van egy speciális formája - az intervízió, amikor több szupervíziós gyakorlattal rendelkező kolléga kerül felvezetésre, vezető nélkül.
A szakirodalomban leírt első felügyeleti esetnek Z. Freud "Egy ötéves fiú esetének elemzése" című munkáját tekinthetjük.
A felügyeleti segítség iránti igény a pszichoanalízis kezdetétől fogva érezhető volt. A kezdeti években a terapeuta pszichoanalitikusa szupervízorként működött. Az 1920-as évektől kezdődően számos országban pszichoanalízis intézeteket hoztak létre, hogy szakmai képzést nyújtsanak a pszichoanalízisre jelentkezők számára. Az elmélet és a gyakorlat fejlődése annak megértéséhez vezetett, hogy el kell választani a személyes pszichoanalitikus anyagot a betegekről szóló történetektől.
A felügyelet külön tevékenységként került kiemelésre. A leginkább elismert a személyes elemzés és az esetfelügyelet teljes szétválasztása. Az elemző nem lehet elemzőjének felügyelője, legalábbis nem a teljes elemző munka során. A pszichoanalitikusjelöltnek meg kell beszélnie (felügyelnie) gyakorlati munkáját más elemzőkkel. Ezt a modellt először a C. Abraham által vezetett Berlin Institute of Psychoanalysis, majd a legtöbb más intézmény vette át. A sarkos véleményt Ferenczi S. (Magyarország, Budapest) vallotta, akinek az elemzői és a felügyelői funkciók egy személyben való ötvözéséről alkotott elképzelései a mai napig érvényesülnek.
J. Fleming és T. Benedek „Pszichoanalitikus szupervízió: a klinikai képzés módszere” (1966), „A pszichoanalitikus kialakulása: a pszichoanalitikus szupervízió tanulmánya” (szerk. R. Wallerstein, 1981), P. Dewald "A pszichoanalitikus szupervízió képzésének folyamata" (1987) és számos más olyan kérdéseket vet fel és tárgyal, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a szupervízió elméletéhez és gyakorlatához. Számos országban indultak szupervizor képzési programok.
Az 1980-as évek óta aktívan vizsgálják a felügyeletet. Mind a szupervíziós gyakorlat folyamata, mind annak hatása a pszichoanalízis hallgatóinak pácienseikkel végzett munkájára került a látókörbe; a felügyeleti kapcsolatok problémái, az intézmények befolyása és mindkét résztvevő személyisége, és még sok más.