Az utolsó ember ( németül der letzte Mensch ) egy kifejezést Friedrich Nietzsche filozófus használta Így beszélt Zarathustra című művében . A fogalom egy képzeletbeli magasabb rendű lény antipódját írja le, akit szuperembernek neveznek , és akinek közelgő megjelenését Zarathustra hirdeti. Az utolsó ember belefáradt az életbe, elutasítja a kockázatot, és csak a kényelmet és a biztonságot keresi .
Az utolsó ember képe Zarathustra prológusában jelenik meg a legteljesebben. Nietzsche szerint az út ahhoz az állapothoz, amelyben az utolsó ember találja magát, az a cél, amelyet a nyugati civilizáció látszólag kitűzött maga elé . Zarathustra a mű cselekményének megfelelően prédikációt tart a népnek, amelyben arra próbálja rávenni az embereket, hogy a szuperembert fogadják el az emberi faj céljának. Mivel nem sikerül megértést találnia, egy olyan ellenszenves célt tűz eléjük, amely – ahogy feltételezi – haragot kelt bennük [1] . Az utolsó ember pacifista és konformista . Az utolsó emberek társadalmában már nincs különbség az uralkodó és az alattvalók, az erős és a gyenge, az okos és a buta, a kiemelkedő és a középszerű között. A társadalmi konfliktusok és problémák minimálisra csökkennek. Minden ember ugyanazt az életet éli, és felszínes harmóniában él. Nincsenek eredeti, virágzó társadalmi irányzatok, eszmék. Az egyéniség és a kreativitás elnyomott. "A föld kicsiny lett, és az utolsó ember ráugrik, mindent kicsinyít. A fajtája elpusztíthatatlan, mint a földbolha; az utolsó ember él a legtovább."
Az utolsó emberek társadalma szemben áll Nietzsche elképzelésével a hatalom akaratáról, a fő hajtóerőről, amely az emberi természet és az egész Univerzum életének sokféleségének alapja.
Az utolsó ember megjelenése, ahogy Nietzsche megjósolta, az egyik válasz a nihilizmusra . De Isten halálának minden következménye még nem nyilvánult meg teljesen: „maga az esemény túl nagy, túl távoli, túl távoli a tömegek közötti megértés lehetőségeihez képest. Még a róla szóló hír sem tekinthető a mai napig érkezettnek” [2] .