A világirodalom a világ összes népének irodalmi hagyományainak gyűjteménye az ókortól napjainkig. Az irodalom eredete minden országban összefügg az írás és a művészi kreativitás megjelenésével a szó művészetében, amely régiónként, országonként és államonként egyenetlenül történt. Minden nemzet irodalmának megvan a maga nemzeti és művészi identitása, de érzékeli más országok irodalmainak vívmányait, és azokkal együttműködve fejlődik, kölcsönözve bizonyos elemeket: tényeket, gondolatokat, motívumokat, képeket, rendszereket, technikákat, költői formákat, stb. Mert a világirodalom fogalma csak a 19. században valósult meg, amikor a különböző országok közötti irodalmi kapcsolatok különösen elterjedtek és erősödtek.
A "világirodalom" kifejezés megalkotóját hivatalosan Johann Wolfgang von Goethének tartják , aki 1827-ben vezette be a német Weltliteratur kifejezést . A koncepció azonban jóval régebbi ( Voltaire , Vico, Leibniz ). Goethe azonban felhívta a figyelmet az egyes nemzeti irodalmak általános fejlődési irányaira, összefüggéseire, jellegzetes sajátosságaira, eredményeikre, támaszkodva a különböző korszakok (ókor, középkor) egyes irodalmi jelenségeit képviselő kiemelkedő írók munkásságára. , stb.), a megadott országok régiói (Nyugat-Európa, Közel-Kelet stb.).
Goethe örült Tasso művének franciaországi előadásának, és úgy érvelt, hogy az irodalmat nem szabad a népeknek korlátozniuk. 1827-től 1832-ig az Eckermann-nal folytatott különféle vitákban és beszélgetésekben a világirodalom gondolata nem honosodott meg, elképzeléseit Herder befolyásolta, aki 1874 és 1891 között vitatható gondolatokat publikált az emberi történelem filozófiájára vonatkozóan.
A Világirodalom története 1894-ben jelent meg először Németországban. Angol-amerikai körökben az összehasonlító irodalom kifejezés ("Összehasonlító irodalom", 1952), a francia littérature générale ("Általános irodalom", 1935) és az olasz storia universale (1933) jelenik meg. 1899-ben létrehozták az Egyesült Államokban az első összehasonlító irodalom tanszéket, és 1930-ban ez az irány nemzetközileg is elismertté vált a filológiában és az irodalomkritikában.
Egy ideig az egyes országok irodalmi folyamata viszonylag zárt, tisztán nemzeti jellegű volt. A különböző népek közötti gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális kapcsolatok fejlődésével azonban felerősödik a nyelvcsere, a megismerkedés más népek irodalmi és művészeti alkotásaival, így egységes világirodalmat alkot. A globális irodalmi folyamatot a különböző nemzeti irodalmak fejlődése határozza meg, amelyeknek megvan a maguk eredetisége, ugyanakkor az irodalom egészére jellemző általános minták.
Sok nyelv kifejlesztett irodalmi és nyelvjárási változatokat. Az irodalmi folyamat fejlődése és működése egy bizonyos korszakban és egy nemzet, ország, világ történelmében egyaránt előfordul. A világirodalom történetében több fejlődési szakaszt ismerünk. A világirodalom fejlődésének korai szakaszába beletartozik az ókori keleti népek írása. A következő szakasz az ókori indiai és perzsa irodalmat, az ókori Görögország és az ókori Róma irodalmát, valamint a későbbi középkori irodalmat és számos nyugati és keleti nép szóbeli népművészetét foglalja magában.
Az irodalmi folyamatban fontos szerepet játszik az irodalom kölcsönhatása más művészeti típusokkal, kulturális és társadalmi jelenségekkel, tudománnyal, filozófiával és ideológiával. Az irodalomtörténet szorosan összefügg a társadalomtörténettel, de megvannak a maga belső fejlődési törvényei.