Az International Prison Congresses egy olyan nemzetközi kongresszussorozat, amelyet a büntetés-végrehajtás területén a nemzetközi együttműködés szükségessége vezérel. Az ilyen együttműködés első ötletei a tizennyolcadik századból származnak, amikor is körvonalazódott a büntetés-végrehajtási politika területén a különböző államok közötti információcsere szükségessége. A későbbiekben ezek a szándékok tovább erősödtek a büntetés-végrehajtás megalapítóinak, D. Howardnak és I. Benthamnak a kidolgozásával és terjesztésével. Az első kongresszusokat lakossági kezdeményezésre, magánszemélyek szervezésében tartották.
Az első kongresszus 1846-ban Frankfurt am Mainban , a második - 1847-ben Brüsszelben , a harmadik - 1857-ben ismét Frankfurtban nyílt meg. Az első kongresszus markánsan bevezető jellegű volt, azzal a céllal, hogy a résztvevők megismerkedjenek más résztvevők büntetés-végrehajtási problémáival. A második kongresszuson már megalakult a Börtönügyi Bizottság , amelynek központja Párizsban volt. A harmadik kongresszuson már behatóan tanulmányozták a különböző irányú büntetés-végrehajtási problémákat. Ennek ellenére az első kongresszusok az alkalmazott intézkedések jótékonysági jellegűek voltak.
1872-re a nemzetközi börtönkongresszusok elérték az állami szintet, és több kormány erőfeszítéseit egyesítették. Ennek eredményeként 12 börtönkongresszusból álló sorozatot tartottak. 1872-ig a Kongresszusok szervezési kérdéseinek fő felelőse a Kormányközi Bizottság, 1872-től az Állami Képviselők Bizottsága, 1878-tól a Nemzetközi Büntetés-végrehajtási Bizottság, amely később Nemzetközi Büntető- és Büntetés-végrehajtási Bizottság lett . A kongresszusok második sorozatát rendezték: Londonban (1872), Stockholmban (1878), Rómában (1885), Péterváron (1890), Párizsban (1895), Brüsszelben (1900), Budapesten (1905), Washingtonban (1910), Londonban (1925), Prága (1930), Berlin (1936), Hága (1950)
A második sorozat kongresszusainak tevékenysége eredményeként számos olyan nemzetközi törvény született a büntetés-végrehajtás területén, amelyek az államok számára tanácsadó jellegűek voltak. A kongresszusokon szó esett a magánzárka célszerűségének , a szabadságelvonással járó rendszer megszervezésének, az elítéltek munkájának, valamint a köztestületeknek a büntetésüket letöltöttek reszocializációjában való részvételének problémáiról. Ennek eredményeként az a döntés született, hogy: a magányos büntetés kiskorúakra káros, a nagykorú visszaesőknek hasznos , javasolták a munka kötelezővé tételét és az elítéltek számára fizetőssé tételt, ajánlásokat dolgoztak ki a fogvatartási helyeken megfigyelő és gyámintézetek létrehozására.
1950-ben megszűnt a Nemzetközi Bűnügyi és Büntetés-végrehajtási Bizottság, feladatait az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint az ENSZ Bűnmegelőzési és Bűnelkövetők Kezelésével Foglalkozó Kongresszusa kapta .