Rekuperatív ellenáramú hőcserélő (vagy ellenáramú ) - hőcserélő , amelyben a meleg és hideg hűtőközeg párhuzamosan elhelyezkedő csatornákon keresztül egymás felé mozog. A hőhordozók kölcsönhatása során hőcsere történik, melynek során a hűtőközeg a fűtőközeg hőmérsékletére melegszik fel, az utóbbi pedig a hűtőközeg hőmérsékletére hűl.
Példa: egy rekuperatív ellenáramú hőcserélőben két folyadék lép termikus kölcsönhatásba: +20°C hőmérsékletű víz és +91°C hőmérsékletű olaj. A hőcserélő működése következtében a víz hőmérséklete +90°С, az olajé +21°С.
A rekuperatív ellenáramú hőcserélő két üregből áll, amelyek falaikkal érintkeznek egymással. A szerkezet egésze hőszigetelhető a környezettől. A csövek egymás mellett és a másik belsejében helyezkednek el. A csövek közötti kis hőmérsékleti gradiens miatt a hőegyenlet szerint a fajlagos hőátadás is kicsi. Ezért annak érdekében, hogy a közegek kellőképpen kölcsönhatásba lépjenek, speciális tervezési technikákat alkalmaznak, mint például a csövek hosszának növelése [Comm 1] vagy a csatornák számának növelése, ami növeli a teljes területet. Ezért a terjedelmes kialakítás az ellenáramú hőcserélő tervezési hátrányainak tulajdonítható.
Valójában hétköznapi hőcsere zajlik a testek között, amelyek közeledő mozgásuk során folyamatosan változtatják a velük kölcsönhatásba lépő tárgyat. A hőcsere a cső mentén minden ponton kiegyenlíti a hőmérsékletet (lásd az ábrát), de a szembejövő mozgás miatt a mozgása elején lévő hűtőtest kölcsönhatásba lép a már kellően lehűtött fűtőtesttel, és fordítva.
Többkörös fűtési rendszerekben rekuperatív ellenáramú hőcserélőt [1] használnak. A hűtőtornyok gyakran használják az ellenáramú hőcserélő elvét a víz hűtésére és a levegő felmelegítésére. A lemezes ellenáramú hőcserélők széles körben alkalmazhatók a szellőztető és légkondicionáló rendszerekben, ahol mind fűtésre, mind a helyiségbe belépő levegő hűtésére szolgálnak.