A passzív birtoklás egy nyelvtudományi fogalom, amely azt jelöli, hogy egy személy bizonyos korlátozásokkal kész információt észlelni olyan nyelven, amely nem a fő nyelve, és nehézséget okoz az információ létrehozása vagy a kommunikáció ezen a nyelven.
A fordítástudományban a kifejezés általában azt jelenti, hogy egy szöveg olvasója valamilyen nyelven elég jól ismeri a nyelv nyelvtanát és alapvető szókincsét ahhoz, hogy a szöveget – némi nehézséggel – lefordítsa saját nyelvére; a fordított fordítás azonban jelentős nehézségeket okoz, és általában durva nyelvtani és lexikai hibákkal történik.
Az alkalmazott nyelvészetben (nyelvdidaktika) a kifejezés leggyakrabban olyan szülők gyermekeit jelenti, akiknek anyanyelve eltér a környezet nyelvétől. Az ilyen gyerekek általában a környezet nyelvén kommunikálnak, amely a kommunikáció fő nyelvévé válik; még képesek megérteni a beszédet a szüleik nyelvén, de ők maguk ezt a nyelvet nagy nehezen vagy egyáltalán nem beszélik. A „passivitás” tehát nem objektív ismérve a jártasság szintjének mint olyannak, hiszen különböző szinteken nyilvánulhat meg, hanem csupán az aktív nyelvhasználatra való ösztönzés hiányának mutatója. Emiatt a „passzív birtoklás” kifejezést az angol-amerikai alkalmazott nyelvészetben ritkán használják és nem is népszerű.