Tájjelzés - a természeti-területi komplexumok (NTC), egyedi összetevőik és a bennük előforduló folyamatok állapotának felmérésére szolgáló módszerek összessége olyan komponensek vagy légifelvételek segítségével, amelyek közvetlen megfigyelésre könnyen hozzáférhetők .
A tájjelzés elméletét és módszertanát a tájtudomány - indikátor tájtudomány szekció fejleszti . Az indikátor-tájtudomány szemszögéből minden tájat lépcsőzetes rendszernek tekinthetünk. Felső szintjét - az ektoszintet - fiziognómiai összetevők, nyílt talajterületek , víztestek felszíne és emberi tevékenység nyomai alkotják. Az ectoyarus könnyen megfigyelhető az útvonal felmérése során, és légi felvételeken is látható. Az alsó szintet, az endo szintet meghatározó (azaz a közvetlen megfigyelés elől rejtett) komponensek, talajvíz , különféle talajhorizontok, talajok, vizuálisan nem meghatározott antropogén zavarok stb. alkotják. A tájjelzés célja az ekto-színpad felhasználása a különböző befogadó komponensek megismerésére.
Nemcsak az egyes PTC komponensek és tulajdonságaik, hanem a bennük lezajló folyamatok is indikátorként szolgálhatnak. Az ilyen jelzéseknek három típusa van:
A folyamatjelzés legelterjedtebb típusa a szakasz-szinkron jelzés, amely az éppen zajló folyamatok természetének és irányának tájjelzõk segítségével történõ felismerése. A mutatók ebben az esetben a táj-genetikai sorozatok ektoszintjei.
A táj-genetikai sorokat olyan soroknak nevezzük, amelyeket a térben elhelyezkedő természeti-területi komplexumok alkotnak abban a sorrendben, amelyben ezek a komplexek időben helyettesítik egymást. Minden egyes ilyen sorozatban szereplő PTC a folyamat egy bizonyos szakaszát tükrözi. Ebben az esetben a táj-genetikai sorozatnak nem kell feltétlenül egyetlen konjugált komplexumot képviselnie egy profilon, hanem leírásokkal több területen is rendezhető.
A természeti komplexumokra nehezedő, folyamatosan erősödő antropogén nyomás körülményei között egyre fontosabbá vált a természeti környezet különböző szennyeződéseinek és zavarásának táj-indikatív vizsgálata. A tájjelzés lényege ebben az esetben a technogén hatás mértékének meghatározása a geoszisztéma lépcsőzetes és tervezett szerkezetének megsértésével (komplex indikátorok), a geoszisztéma egyes összetevőinek (sajátos indikátorok) változásával. A tájhatás indikáció vezérelve a hatás és a zavarás egymást kiegészítő vizsgálata. E módszertani elv eredményeképpen minden mutatót 2 csoportra osztanak: hatásmutatókra és szabálysértési mutatókra.
A hatásindikátorok információhordozók és technogén hatások. A természetes hatásindikátorokkal szemben támasztott fő követelmény a hatás tükrözésének (rögzítésének) képessége és a memóriában való tárolása minimális transzformációval a tesztelés időpontjáig. A hatásmutatók közé tartozik a hó, jég, tőzeg, felszíni (tó, folyó és eső) vizek, talajlevegő réteg.
Szabálysértési mutatók - a technogén hatásra adott választ jellemzik. Ide tartozik a talaj, a talaj és a talajvíz, a növény- és állatvilág. A zavarjelzők (bioinert és biotikus) és az egész georendszer esetében az önszabályozási mechanizmus velejárója. Ahhoz, hogy a hatás benyomódjon a „memóriába”, meg kell haladnia egy bizonyos küszöbszintet, amely georendszerenként és indikátoronként eltérő.