g -moll zongoraverseny op. 17 - Victor Bendix esszéje , amelyet legkésőbb 1884-ben írt (a szerző kiadása 1903).
Hozzávetőleges futási idő 38 perc.
Bendix művét a dán romantikus zene egyik csúcsának, e korszak legvirtuózabb hangszerversenyének tartják [1] . Stílusa, valamint Bendix zongoraművész előadói stílusa abban az időszakban gyökerezik, amikor a dán zenész 1881-ben Liszt Ferencnél tanult. A modern szakemberek elsősorban a germán romantikus hagyományra vezetik vissza a Bendix-versenyt, amely Johannes Brahms -on és Joachim Raffon keresztül Franz Schubertig nyúlik vissza ; különösen figyelemre méltó a középső tétel, amely a hagyományos adagios és scherzos jegyeit ötvözi, mint Henri Litolf [2] több versenyművében is . Az első két rész témáinak visszatérése a fináléban ráadásul Cesar Franck ciklikus formájára emlékeztet [3] .
A szerző élete során a versenyművet ő adta elő; A kritikusok különösen felfigyeltek a 70 éves Bendix energikus előadásmódjára, aki 1921-ben Helsinkiben a Nordic Music Days keretében saját koncertet adott. Bendix felesége, Dagmar Bendix és tanítványa, Henrik Knudsen is szólistaként szerepelt Bendix versenyművében . Ezt követően a versenymű Bendix többi műveivel együtt feledésbe merült, és kikerült az előadói repertoárból. Az e Bendix-mű iránti érdeklődés felélénkítéséért Oleg Marshev érdeme , aki a versenyművet repertoárjába vette, és 2006-ban kiadott róla egy felvételt (az Aalborgi Szimfonikus Zenekarral , Matthias Eshbacher vezényletével ), amelyet nagyra értékeltek [4 ] .