A Gatekeeping vagy Gatekeeping Theory egy üzenetszűrő rendszer a tömegkommunikációban . A kapuőrzés elméletének megalapítója Kurt Lewin pszichológus (1943) [1] . A kifejezést egy háziasszony cselekedeteire alkalmazta, aki eldönti, milyen ételeket tegyen az asztalra. 1950-ben ezt az elméletet David Manning White használta tömegkommunikációra és hírterjesztésre.
A kapuőrzési folyamat elmagyarázza, hogy bizonyos információkat miért és hogyan tesznek közzé, másokat pedig nem.
Formailag a „kapuőrzés” kifejezés először Kurt Lewin 1943-as publikációiban jelent meg ("Forces Behind Food Habits and Methods of Change"). Levin kutatást végzett a háziasszonyok körében, hogy meghatározza, hogyan változtathatták meg hatékonyan családjuk táplálékfelvételét a második világháború alatt. Megállapította, hogy különféle tényezők, döntési folyamatok befolyásolják az élelmiszerek vásárlását és fogyasztását. (vásárlástól fizikai fogyasztásig az étkezőasztalon).
Így az áruk átmenete a csatorna egyik szakaszáról a másikra a kapuőrtől függ. Ebben az esetben a háziasszonyok a kapuőrök, akik szabályozzák, hogy milyen ételt vásárolnak a boltból, és végül milyen ételt szolgálnak fel a vacsoraasztalnál. Bár Levine eredetileg az élelmiszer-kiválasztási folyamatra alkalmazta ezt a kifejezést, később kijelentette, hogy „ez a modell nemcsak az ételválasztásra vonatkozik, hanem bizonyos kommunikációs csatornákon keresztül a hírek terjesztésére is” („ez a helyzet nemcsak az élelmiszer-csatornákra vonatkozik, hanem egy hír bizonyos kommunikációs csatornákon történő továbbításához…") [2] .
1950-ben David Manning White, a Bostoni Egyetem újságírás professzora alkalmazta először ezt az elméletet az újságírás területén. Megvizsgálta azokat a tényezőket, amelyeket a szerkesztő figyelembe vesz, amikor arról dönt, hogy milyen híreket közöljön újságban és mit ne. Manning a kapuőrzés elméletét egy kutatási projekt részeként használta: meggyőzte a helyi újság szerkesztőjét, hogy kövesse nyomon az összes hírt, amely az irodájába került, és jegyezze meg, miért döntött úgy, hogy egy adott darabot használ/nem használ. Így White fel tudta használni ezeket az információkat, hogy megértse azokat a komplex értékrendszereket, amelyek hatással voltak a társadalmi és kulturális trendekre.
Az elsők között értékelték azokat az elméleteket, amelyek azt sugallják, hogy az egyéni tényezők (pl. a személyes megítélés) a kaputartás fő meghatározói (Snider, 1967; White, 1950). Például White (1950) egy egyszerű modellt javasolt az újságok számára történő információválogatás folyamatának magyarázatára, és azzal érvelt, hogy a hírcikkeket három okból utasították el: a kapuőr személyes érzései, a hely hiánya az újságban, és hogy a cikkben volt-e már korábban megjelent. Azok a tudósok, akik követték ezeket az elméleteket, a személyiségjegyeket (Johnstone, Slawski és Bowman, 1972; Livingston és Bennett, 2003; Weaver és Wilhoilt, 1986) vagy a kapuőr morális és normatív értékeinek döntéshozatalra gyakorolt hatását hangsúlyozták (Gans, 1979). A tömegkommunikáció korai kapuőrzési elméletének jelentős finomítása bevezeti a különböző kapuőrök fogalmát, akik az információs folyamatban különböző funkciókat irányítanak. McNally (1959) nem a szerkesztőkre, hanem az újságírókra fordított különös figyelmet, mert úgy gondolta, hogy az újságíró az egyik első „kapuőr” a potenciális híresemény és a végső publikáció között.
1969-ben Frank Bass továbbfejlesztette a kapuőrzés elméletét. A meglévő modellek egyszerű, de fontos továbbfejlesztését javasolta. Legfőbb kritikája White és McNally korábbi koncepcióival szemben az, hogy nem tesznek különbséget a különböző kapuőrök szerepei között, és nem határozzák meg, mi a legfontosabb kiválasztási pont. Érvelése szerint a kapuőri tevékenység legfontosabb szakasza a hírszervezésben zajlik, és a folyamatot két szakaszra kell osztani: a hírgyűjtésre és a hírfeldolgozásra. Bass szerint a "hírgyűjtők" (riporterek és szerkesztők) különböznek a "hírszerkesztőktől" (szerkesztők és fordítók). Azzal érvelt, hogy a kutatóknak inkább a hírek összegyűjtésére kell összpontosítaniuk, mint azok feldolgozására, mivel a be nem jelentett történetek soha nem jutnak el odáig, hogy feldolgozhatóak legyenek [4] .