| Párizsi csatornamúzeum | |
|---|---|
| Musée des Egouts de Paris | |
| Múzeumi kiállítás töredéke, párizsi csatornatisztító | |
| Az alapítás dátuma | 1889 |
| Elhelyezkedés | |
| Cím | Pont Alma, a Szajna bal partja, szemben a 93 quai d'Orsay-vel, 75007 Párizs |
| Látogatók száma évente | |
| Weboldal | Múzeum oldala Párizs hivatalos honlapján |
| Médiafájlok a Wikimedia Commons oldalon | |
A párizsi Csatorna Múzeum ( franciául: Musée des Égouts de Paris ) a város csatornázásának történetét követi nyomon Aubrot (Párizs prefektusa V. Károly alatt ) első alagútjaitól a még használatban lévő belgrandi csatornahálózatig (19. századi francia mérnök). Ma.
A rómaiak építettek először csatornákat Párizsban. Körülbelül 18 méter abból az időből származó csatornacsövek még ma is a római fürdő romjai alatt vannak a latin negyedben (lásd még Középkori Múzeum - Fürdők és Cluny-kastély ).
A Római Birodalom bukásával a higiénia feledésbe merült, és Párizs a fertőzések bűzös táptalaja lett. Párizs csatornái évszázadokon át csak árkok voltak, amelyekbe folyékony hulladék folyt. 1131- ben VI. Lajos király legidősebb fia , Fiatal Fülöp belehalt egy fertőzésbe, amelyet úgy kapott el, hogy egy nyílt lefolyóba esett. A nyitott lefolyók szeméttelepek voltak; a néhány új zárt lefolyó is megtelt szeméttel és gyorsan eltömődött. Ráadásul, amikor a Szajna vízszintje megemelkedett, bűzös szennyeződések és szemétpatakok törtek ki a csatornából.
A XII-XIII. század fordulóján Augustus Fülöp elrendelte, hogy Párizs utcáit kövezzék ki macskakövekkel, minden járda közepén egy-egy ereszcsatorna található. Ez nem hozott különösebb változást, és 1370 -ben Hugo Aubrio prefektus megépítette az első csatornarendszert: egy boltíves alagutat a Montmartre utca alatt , Menilmontant felé .
1636- ban Párizs csatornái már 415 000 lakost szolgáltak ki, és mindössze 23 kilométer hosszúak voltak. A következő másfél évszázad során a csatornák mindössze 3 kilométerrel bővültek.
A 19. század közepéig a csatornaalagút-hálózat meglehetősen lassan fejlődött. Minden megváltozik Haussmann báró és vele együtt a mérnök Eugene Belgrand érkezésével : Párizs új prefektusa lefekteti a mai csatornarendszer alapjait, és gyakorlatilag átalakítja a város vízellátó rendszerét. Ellenőrzés történt, melynek eredményeként elkészült a meglévő csatornázás térképe. Kiderült, hogy a hálózat csaknem kétszáz alagútból állt, amelyek közül sok már feledésbe merült addigra. A sok évszázados szennyeződést egészen egyszerűen és olcsón kezelték – terjedtek a pletykák, hogy ékszereket találtak Párizs utcái alatt. Mohó kincsvadászok tömege rohant kiüríteni a csatornákat. Átjutottak a lápon, több száz köbméter földet húztak ki, de csak nagyon keveseknek volt szerencséje érmére, ékszerre és fegyverre találni.
1878 -ra a párizsi csatornaalagutak teljes hossza 600 km volt.
A belgrandi rendszer az évek során bővült, és a hálózat mérete a 20. század folyamán megkétszereződött. A csatornák a város tükörképévé váltak. Minden csatornán fel volt tüntetve az utca neve és annak a háznak a száma, amely alatt átfolyt.
1991 óta hálózat-rekonstrukciós projekt indult, amelyre 330 millió dollárt különítettek el. A tízéves felújítási terv szerint számítógéppel vezérelt automata tisztítóberendezéssel kell felszerelni a párizsi csatornákat, amelyeken naponta 1,2 millió köbméter víz halad át.
Ma Párizsban 2100 km csatornaalagút található.
A Csatorna Múzeum lehetővé teszi, hogy többet megtudjon a csatornahálózat fejlődésének történetéről, megismerkedjen a Párizsban alkalmazott víztisztítás különféle módszereivel a történelem során: Lutetia római településeitől napjainkig .
A múzeum tárlatait a meglévő csatornarendszer földalatti galériáiban állítják ki, így a látogató nem csak belülről láthatja a csatornaalagutat, hanem megértheti a város csatornahálózatának szerkezetét is. Tehát a múzeumból láthatod:
A múzeumban számos makett és valódi csatornagép is található.
A múzeum népszerű a turisták és a város lakói körében: évente mintegy 100 000 ember keresi fel [3] .